A dunaszerdahelyi tujákról – Németh Ilona az ökoszisztéma sebezhetőségét és az ember felelősségét vizsgálja

Lassú séta egy tujákkal szegélyezett úton. A környező épületek és a járdával párhuzamos út látképe ismerősen hat: Dunaszerdahelyen vagyunk. A kamera mozgása megfontolt, a fókusz meditatívan siklik egyik fáról a másikra, olykor egy-egy lombkorona részletén időzik hosszabban. Van, ahol látványos a pusztulás, van, ahol kevésbé, a zöld lombok kérlelhetetlenül rozsdabarnába fordultak.

Azt hittük, képesek vagyunk uralni a természetet – a klímaválság árnyékában azonban egyre egyértelműbbé válik, hogy mekkorát tévedtünk. Nem másnak vagyunk itt tanúi, mint a búcsúnak. Búcsúnak attól a fajtól, amely nélkül eddig el sem tudtuk képzelni a városi látképet. Nem csak Németh Ilona lakóhelyét, Dunaszerdahelyét: talán nincs a térségben olyan település, ahol az utakat, a temetőket ne szegélyezné ez az igénytelen, pár éven belül belül robusztussá fejlődő, árnyékot adó ciprusféle.

A tuják élettartama hoszabb, mint egy emberöltő. Akár 150-200 évet is élhetnek, nem hiába tartja őket számos kultúra életfának. A tuják a halhatatlanság és az örökkévalóság szimbólumai, ezért is telepítik őket előszeretettel temetőbe.

Végérvényesen kifordítja a klímakatasztrófa ezt a szimbolikát? Úgy tűnik, igen. A tuja, mely évszázadokkal ezelőtt honosodott meg nálunk – a 16. században érkezett Európába –, az egyik leggyakoribb Észak-Amerikából származó faj a térségben. Az elmúlt években a tuják látványos pusztulásának lehetünk tanúi, ami az egyre hosszabb ideig tartó szárazság és bizonyos élősködők, mint a tujafúró aranymoly és a boróka tarkadíszbogár elterjedésének a következménye.

Magát a tuják fáját – néhány már halott fa törzsét – is megtaláljuk a kiállítótérben. A fal melé támasztott törzseket nem csak látjuk, végig is tapinthatunk rajtuk. Németh Ilona helyspecifikus installációja annak a 35 dunaszerdahelyi tujafának a történetén keresztül közelít az ember és a természet kapcsolatának kérdései felé, amelyeket állapotuk miatt tavaly ősszel vágtak ki. 

Az installáció másik két videófelvétele magát a fák kivágását, illetve az azt követő folyamatot dokumentálja. Miután kivágták őket, az alkotó elkérte a fákat a városi kertészeti vállalattól, hogy asztalosipari anyagként megőrizze. A szárításukat követően olyan tárgyat tervez készíteni a tuják fájából, amelyet a fák eredeti helyén állít majd ki.

A kiállításon két különálló projektet láthatunk, gondolatiságukban mégis szervesen illeszkednek egymáshoz. A When we arrive... 2. című installáció Németh Ilona tavalyi, párizsi szabadtéri installációjának beltéri változata. Az installáció a képzőművész közelmúltbeli projektjei folytatásának is tekinthető. Németh Ilona évek óta foglalkozik a társadalom és a természet kapcsolatának kérdésével, installációi jellemzően a mű és a néző közötti aktív interakció lehetőségére épülnek. A Floating Gardens című, vízen úszó zöld szigetei egy 2011-es budapesti installáció keretén belül készültek – Németh Ilona ehhez hasonló koncepciót vitt Kasselbe tavaly. Az akkori Floating Gardens és Healing Garden arra mutatnak rá, hogy az ökológiai és gazdasági katasztrófa összefüggéseinek tükrében az ember kénytelen ráébredni: végleg elvesztette annak illúzióját, hogy képes irányítani a természetet. 

A mostani, Pozsonyban látható installáció, melyet Németh Ilona eredetileg a párizsi Montmartre-on, a Cité Internationale des Arts kertjében valósított meg, egy mondat körül forog: „Amikor ideérünk, a kert már itt van” – olvashatjuk franciául az objekteken, amelybe a betűket belenyomtatták. Míg Párizsban eredetileg egy korlát készült belőlük, itt egymás mellé helyezve láthatjuk az objekteket. A mondat Eline De Clercq belga művésztől származik, aki a feminista kert gondolatát fogalmazta meg. Hogyan válik feministává (avagy ökofeministává) egy kert? Németh Ilona szerint mi magunk tesszük azzá, mégpedig azzal, hogyha a teljes elfogadás gondolatával lépünk bele.

A dunaszerdahelyi tuják sorsa ehhez a gondolathoz is kapcsolható. Az ökoszisztéma, melynek részesei és alakítói vagyunk, sebezhető: ezért kellene a leginkább tiszteletteljes módon közelítenünk azokhoz a természeti helyekhez is, melyek kialakítását mi vállaltuk magunkra.