Németh Ilona: Šimkovičová alkalmatlan, a rendőri kihallgatástól nem féltem

Milyenek voltak az első reakciói, mikor megtudta, hogy megkapja a Fehér Holló díjat? 

Vezettem, mikor hívtak a szervezettől. Teljesen meglepődtem. Elkezdtem magyarázni, hogy én csak a feladatomat végeztem, semmi különöset nem tettem. Mint kiderült, a díjazottak részéről ez egy elég általános reakció. Először arra gondoltam, hogy nem is fogadom el a díjat. Az elmúlt időszakban nagyon szorosan együttműködtem a Nyitott Kultúrával és a Kultúrsztrájkkal. Úgy voltam vele, hogy ha már a kulturális életben történtekért Fehér Holló díjat adnak, akkor az ennek a kollektívának járna. A kulturális tárcának megfogalmazott nyílt levél is hét nőhöz köthető. 

Végül a díjátadón kiemeltem, hogy szerintem ezt a díjat a kultúra kapta, és az én személyem ilyen szempontból szimbolikus.

Ez viszont azt is jelenti, hogy Önt most a társadalmi történések tükrében a kultúra arcának ismerték el.

Ez nagyon megtisztelő és felelősséggel is jár. Persze, a díj átvétele előtt is nagy felelősséget éreztem, és éppen ez az, ami leginkább arra ösztönöz, hogy felemeljem a hangom, ha valamivel nem értek egyet. A társadalmi felelősségvállalás családi alapállásunk is.

Az életútja során melyek voltak a legmeghatározóbb pillanatok, amelyek formálták?

Az édesapám az előző rendszert képviselte, ’69 után került pozícióba. A nagybácsimat viszont akkor zárták ki a pártból, és üzemi jogászként dolgozott egészen a rendszerváltásig, miközben ’69 előtt a parlament alelnöke volt. A törnénelmi Pázmány családból származó barátjukkal vasárnap ők nálunk kávéztak. 

Ezeken a beszélgetéseken gyerekként megtapasztaltam a vélemények pluralitását. 

Később a gimnáziumi éveimben Dunaszerdahelyen élt a szlovákiai magyar írók színe-java, és kapcsolatba kerültem velük. 26 éves voltam a rendszerváltás idején, amelynek aktív részese lehettem: ez pedig egy katartikus élmény. Talán ezek a legmeghatározóbbak abból a szempontból, hogy hogyan viszonyulok a társadalmi kérdésekhez. Természetesen különböző kiállítások, az egyetemi közeg, s hogy végigjártam az akadémiai ranglétrát, mind-mind formáltak.

Az identitásának pedig fontos része a kisebbségi helyzet.

Nincs is többségi tapasztalatom. Nincs nőként, mert hiába vagyunk többen, mégis kisebbségben vagyunk. Nyelvi szinten sincs többségi tapasztalatom. Közép-európaiként Európában is kisebbséginek érzem magam. És jelenleg azt sem érzem, hogy a többséghez tartoznék, abból kifolyólag, hogy demokrata vagyok. Ez az alapvető tapasztalatom, és ez befolyásolja, hogy hogyan viszonyulok a mássághoz vagy a kisebbségekhez.

Az aktualitásokra térve. Kezdeményezője és társszerzője volt a kulturális miniszter elbocsátására irányuló felhívásnak, amiért a rendőrség kihallgatásra is beidézte. Ezt majd 200 ezren írták alá. Gondolta volna, hogy ez ilyen hullámot fog gerjeszteni?

Munkaügyben voltam Párizsban, mikor mélyrehatóan elgondolkodtam a szlovákiai kultúrában zajló negatív eseményeken, hogy például megszüntetik a Kunsthallét (Műcsarnok), amiért a szlovákiai művészeti közeg 20 évig harcolt, hogy megváltoztatják a kultúra finanszírozását és így tovább. 

Az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne aláírni valamit, ami ez ellen tiltakozik, és így a munkámra koncentrálhatnék.

Akkor döbbentem rá, hogy nincs mit aláírni. Ezért egyeztettünk Ivana Rumanovával és Lucia Tkáčovával, Bohunka Koklesovával, Silvia Hroncovával és másokkal, hogy megfogalmazunk egy ilyen szöveget. 

Úgy gondoltam, hogy majd 500 ember aláírja és megyünk tovább, de valamit legalább tettünk. Ehhez képest tízezrével gyűltek az aláírások. 9 nap után zártuk le az aláírásgyűjtést, több mint 189 ezren támogattak. Ezzel elindítottunk valamit és felelősséget is vállaltuk. A minisztérium megvádolt minket, hogy aláírásokat hamisítottunk, be kellett bizonyítanunk, hogy ez nem igaz. Lett tehát egy csomó feladatunk, de ebbe bele kellett állni.

És amikor a rendőrség az ügyben előállította, kihallgatásra hívta be, nem félt például, hogy elveszíti az egyetemi állását?

Őszintén? Nem. 

Ha emiatt elbocsátanának egy egyetemi tanárt, az botrány. Én abból indulok ki, hogy nem bocsáthatnak el ezért. 

Az, hogy egy nyílt levelet fogalmazunk meg, hogy kifejtjük a véleményünket, az egy alapjog. Az pedig, hogy a múlt héten a rendőrség lezárta az ügyet, azt mutatja, hogy jól gondoltam ezt.

Mi nem hamisítottunk aláírásokat, nem csináltunk semmi törvényelleneset, egy nyílt levelet írtunk, ami arról szólt, hogy a kulturális minisztérium inkompetens vezetése tűnjön el. 

A kulturális miniszter mostanra pedig abszolút bebizonyította, hogy nem alkalmas a tárca vezetésére. 

A képesítése és a tapasztalata sincs meg hozzá, sőt még az érdeklődése sincs.

A szakmaiságnál maradva: Martina Šimkovičová barátnője, Petra Flach kinevezését a Bibiana élére nem látja érdekütközésnek, sőt azt is elmondta, hogy mivel foglalkozik gyerekkel, alkalmas a pozícióra. Erről mit gondol?

Azt, hogy ez egy teljesen amatőr álláspont. Pontosan ebből lehet látni, hogy semmit nem tud ebben az esetben a múzeumi pedagógiáról, a pszichológiáról, sem arról, hogy milyen feltételeket kéne teljesíteni egy ilyen pozícióra kiírt pályázaton.

Volt lehetősége egyébként beszélgetni Šimkovičovával? És ha nem, akkor mit mondana neki négyszemközt?

Sosem találkoztam vele személyesen. Volt idő, amikor különböző párbeszédeket folytattam vele képzeletben. De mostanra beláttam: nincs miről beszélgetnünk. Nem mindenkivel érdemes vitatkozni és nem mindenről. Nem vagyunk barátok, vagyis szakmáról folytathatnánk diskurzust, mivel ő azonban alkalmatlan arra, hogy szakmai érveket sorakoztasson fel meggyőződései mellett, ennek semmi értelme nem lenne.

Egyesekben megfogalmazódhat a kérdés, hogy mi értelme volt a felhívásnak, nyílt levélnek. Akármennyien is írják alá, ez nem vonja maga után, hogy a kulturális miniszternek le kell mondania. Számítottak arra esetleg, hogy ennek hatására mégis lemond?

Ahogy mondtam is, arra számítottam, hogy pár százan csatlakoznak. Amikor már 27 ezren aláírták, ahányan Šimkovičovát karikázták a parlamenti választásokon, akkor már elkezdtük azon gondolkodni, hogy ennek akár következményei is lehetnének. Miután pedig meghaladta az aláírók száma az SNS listájára összesen leadott szavazatok számát, akkor már szerintem joggal merült fel bennünk az igény, hogy a kormány levonja a következtetéseket. 

Mert a kérdés az lett, hogy a támogatóink szava ér-e annyit, mint az SNS-re szavazóké.

 A kormány ragaszkodik Šimkovičovához. De nekünk akkor is folytatnunk kell a harcot, ha nem érünk el rövid távú sikereket, nem mehetünk el szó nélkül a felháborító intézkedések mellett.

Miért fontos Ön szerint a kultúra és a művészet szabadsága?

A szakmaiságot meg kell őrizni. Nem arról van szó, hogy a művészek az elefántcsonttornyukban szabadságra vágynak. A kultúra sokkal szélesebb tartalmat ölel fel. A kultúra az, hogy tiszteljük egymást az utcán, az, hogy tiszteljük a hagyományokat, az, hogy tiszteletben tartjuk a műemlékeket, az, ahogy egymáshoz viszonyulunk… A kultúra egy közös alap, ami fenntart egy társadalmat.