A pápuák földjén múmiával ültem a tűz mellett

Akik látják televízióban, hallják a rádióban a beszámolóit, azok azt hihetik, hogy állandóan úton van. Ki finanszírozza ezeket az expedicókat?

Saját magam, és ezért nem is utazok annyit, amennyit szeretnék. Mindig szabadságot veszek ki, szponzorokat keresek, esetleg úgy megyek, mint idegenvezető. Az a kép, hogy állandóan úton vagyok, a tévének köszönhető, mert elég gyakran kérdeznek a különböző természeti jelenségekről, természeti népekről – a valóságban évente kb. harminc napot töltök külföldön. Persze, azért így is rengeteg zugát bejártam a világnak, és elég korán rájöttem arra, hogy nekem a megismerésen túl az is nagy örömet szerez, ha másoknak is beszámolhatok az élményeimről és tapasztalataimról. Ha turistákat kísérek valahová, nekik sem csak arról beszélek, amit épp látnak, hanem egy kicsit kibővítem, összehasonlítom azzal az általános ismeretanyaggal is, amely az évek során felgyülemlett bennem. Ugyanezt csinálom, ha a média kér fel – próbálom tágítani az emberek látókörét, hogy ne csak az adott jelenséget lássák, hanem annak okait és következményeit is.

Geológiai szempontból melyik a világ legérdekesebb része vagy helye?

Számomra több ilyen is van, ezek mind olyan titkokat rejtegetnek, amelyeket a földtudomány még nem tudott megválaszolni. A földkerekség legnagyobb nikkel érctelepe a kanadai Shuttburyben van, de nem tudni, miért pont ott. Ugyanilyen talány az is, miért található a dél-amerikai Andokban a föld ezüstkészletének legnagyobb koncentrációja, miért vannak a legnagyobb gyémántbányák Dél-Afrikában, és miért ugyanitt rejti a föld mélye a legtöbb aranyat. Ezeket a jelenségeket nem mind lehet megmagyarázni az aktualizmus elvével, vagyis ugyanazokkal a jelenségekkel – vulkánokkal, földrengésekkel –, amelyek ma is léteznek. Sokkal valószínűbb, hogy történtek itt olyan egyedi és megismételhetetlen dolgok is, amelyeket mi soha nem fogunk tudni megfejteni, csak találgathatunk és álmélkodhatunk.

Idegenvezetőként milyen utakat vállal elsősorban?

Nem vagyok építész, sem történész, ezért a természeti programok dominálnak. Nemzeti parkokba, természetvédelmi övezetekbe megyek, ha van rá igény, de egyre kevesebb az olyan ember, aki a szabadságát is fárasztó természetjárással, ismeretszerzéssel akarja tölteni. Az a réteg, amelynek van anynyi pénze, hogy el tud menni Alaszkába vagy Afrikába, inkább egy még drágább, még nagyobb luxust biztosító szállodára költi, mint többnapos nomád szafarira. A rendszerváltás után magam is alapítottam a barátaimmal egy utazási irodát, és az volt az illúziónk, hogy rengeteg lesz az érdeklődő. Nos, azóta ez az iroda megszűnt. Vannak hasonlók, de mindegyik olyan utakat szervez, amelyekben már sok a kulturális elem, városnézés is.

A szocializmusban nem lehetett csak úgy ide-oda utazgatni. Ön hová jutott el először?

Miután geológus vagyok, elsősorban a kövek érdekeltek, de életem javát olyan korban éltem le, amelyben a geológiai határoknak is véget kellett érniük az ország határánál. Mi úgy tanultunk geológiát az egyetemen, hogy nem láttunk tűzhányót, tengert, és reményünk sem volt rá, hogy valaha láthatunk. Legelőször Csehszlovákiába, a Tátrába jutottam el, ami egészen kedvemre volt, mert túrázni és síelni is szeretek. Szinte minden csúcsot megmásztam, és minden völgyet bebarangoltam már, mire harmincöt évesen eljutottam téli expedícióra a Kaukázusba, aztán Mongóliába, Üzbegisztánba, Észak-Koreába, és 1982-ben, negyvenhét évesen Kubába egy barlangászexpedícióra. Az igazi nagy felfedező útjaimra csak túl az ötvenen indulhattam el, amit egyrészt sajnálok, mert az ember fiatalon mégiscsak többet bír, és jobban viseli az éghajlat okozta megpróbáltatásokat. Másrészt meg azt gondolom, hogy jól van ez így, mert más szemmel nézem a dolgokat.

Létezik egy képzeletbeli listája a megálmodott úti célokról?

Igen, van ilyen, és szerencsére, nagyon sok már teljesült is róla, de ez nem jelenti azt, hogy ne vágynék vissza oda. Az USA-ba például ötvenhat évesen jutottam el, pedig gyerekkoromtól ez volt a vágyam, mert nagyon szerettem az indián regényeket. Még egy itteni titkos indián törzsnek is tagja voltam, az volt a nevem, hogy Kóborló Farkas. Ma, ha ezt elmesélem, csuda jó poénnak tűnik, de akkor, az ötvenes években egyáltalán nem volt veszélytelen a dolog, mert a rendszer és az ifjúság elleni szervezkedésnek tartották. A Kószáló Éji Sas nevű társamat az ÁVÓ 1949-ben le is kapcsolta, elvitték a recski táborba, majd a várpalotai börtönbe, és csak 1956-ban szabadult. Mindezt azért, mert indiánosdit játszott. Én is ettől a romantikus vágytól űzetve kívánkoztam annyira a regények helyszínére, és ez már deres szakállú öreg indiánként adatott meg nekem. Azóta többször is jártam az USA nemzeti parkjaiban, Kanadában, Alaszkában, magam is írtam könyveket ezekről a helyekről, de az indiánregények hangulataira már nem könnyű a turistaáradatban ráérezni. A Sierra Nevada lucfenyős ligeteiben két fát sem lehet lefényképezni úgy, hogy ne legyen a felvételen két japán turista. 1995-ben, amikor filmet forgattam az Amerikában élő magyar tudósokról, egy november végi estén felmentem a Sierra Nevadába. Telihold volt, sehol egy ember, kimentem az egyik mamutfenyő-csoporthoz, és valami olyat éreztem, amit még soha. Álltak felettem a kétezer éves fák, amelyek már akkor is kétszáz évesek voltak, amikor Krisztus született, és akkor is itt lesznek még, amikor én már rég nem. Valamit megértettem ott abból, milyen hatalmas a természet, és mi, minden gőgünk és furfangunk ellenére, milyen picik vagyunk.

Általában megtervezi, megszervezi az útjait, vagy inkább csak él a kínálkozó alkalmakkal?

Inkább az utóbbi a jellemző. Afrikába például úgy kerültem a nyolcvanas évek végén, hogy a barátaim szerveztek egy tudományos expedíciót, amely Tanzániában, Kenyában, Ugandában és Etiópiában követte végig Teleki Sámuel útját. Teleki erdélyi arisztokrata volt, és Rudolf trónörökös támogatásával ment ki 1896 és 1898 között – az utolsó fehér foltokat ő satírozta be az akkori Kelet-Afrika térképén. Ő fedezte fel a mai etióp-kenyai határon azt a két tavat is, amelyeket a trónörökösről és feleségéről Rudolf- és Stefánia-tónak neveztek el, de mára megváltozott a nevük. Ezt az útvonalat mi pontosan végigjártuk, és az volt a feladatunk, hogy feljegyezzük, a közben eltelt száz év alatt mennyit változott a természeti környezet, és mennyire változtak az emberek. Itt kerültem először közel a természeti népekhez, és a velünk utazó etnográfusoknak, antropológusoknak, nyelvészeknek köszönhetően sokat meg is tudtam róluk. A természet csodái mellett kezdtek egyre jobban érdekelni az emberek. Miattuk jártam végig 2004-ben és 2005-ben egy kisebb baráti társasággal újra a Teleki-útvonalat. Nagyon érdekes volt látni, hogy húsz év alatt ezek a Kenya északi, sivatagos részén élő népek, a turkánák, a bogotok, a szamburuk, a gabrák, a rendilék mennyire hozzászoktak a turistákhoz és a technika vívmányaihoz.

Vagyis ma is törzsi körülmények között élnek, de már van televíziójuk a sivatagban?

Ez túlzás, de sok régi hagyományt már elhagytak, és a maguk módján már követik a divatot is. Túl nagy törzseket nem tud eltartani a sivatagi környezet, ezért elszórtan, kisebb csoportokban telepednek le. Tüskebozóttal körbevett kunyhókban élnek, kecskét és tevét nevelnek – ez ma is változatlan, de a turkánák például már nem kenik be agyaggal a hajukat, mint húsz éve. Azt sem tudom, akkor mi volt ennek a szokásnak az oka és a rendeltetése, de most már nem láttam betapasztott fejű turkánát. Ellenben az oázisban már működik fodrászat, és a folyóiratokból kivágott képek alapján lehet frizurát választani. Tehát általánosan is elmondható, hogy még a legtávolabb, leginkább elzártan élő népcsoportokhoz is eljutott valamilyen formában a civilizáció.

Ezzel együtt az is elmondható, hogy barátságosabban fogadják a kíváncsi idegeneket?

Szinte mindegyik népcsoportnál több expedíció és forgatócsoport járt már, a törzsi nyelveket jól beszélő kutatók vagy a törzs vegyes házasságokból született tagjai segítenek a kapcsolatteremtésben. Ez nagyon fontos, mert azért alapjában véve a természeti népek nem rajonganak sem a mindenen csodálkozó turistákért, sem a mindenre kíváncsi filmesekért. Épp ezért volt az egyik legnagyobb élményem, hogy eljuthattam a világ legtitokzatosabb, hiedelmek övezte zugába, a hegyi pápuákhoz Új-Guinea északi részére, Irianjayára. Ötezer éve egy ezerötszáz méter magasan fekvő völgyben élnek, és ma is úgy művelik a földet, mint az elődeik. Vagy ötszázötvenezren lehetnek, különböző népcsoportokat alkotnak, és aszerint lehet megkülönböztetni őket, hogy lopótökből készült péniszvédőjüket milyen szögben viselik. Én a daniknál, a janiknál és a laniknál jártam, a hivatalos verziók szerint a hatvanas évek vége óta egyik sem eszik már embert, legalábbis azóta nem tűntek el náluk fehér emberek.

Amíg fehér ember egyáltalán nem járt náluk, addig egymást ették?

Az első európai expedíció 1938-ban jutott el ide, hogy addig hogyan hódoltak a kannibalizmusnak, arról különböző feltevések vannak. Voltak népcsoportok, amelyek csak a megölt ellenséget fogyasztották el, mások az elhunyt családtagokat is. A tudósok még arról is vitatkoznak, mi lehet a kannibalizmus eredete. Racionálisan meg lehet magyarázni azzal, hogy a fennsíkokon kevés volt a fehérjeforrás, az ázsiai csüngőhasú disznók csak későn kerültek oda, az ott élő állatoknak, például a kazuároknak pedig kevés a húsuk, ezért mint természetes megoldás kínálkozott az emberi eredetű fehérje fogyasztása. A másik magyarázat, hogy a kannibalizmus ősrégi hiedelmekhez és rítusokhoz kötődik, de még az is lehet, hogy egyszerűen csak ízlett nekik az emberhús

Némely pápua törzsek viszont olyan nagy tiszteletben tartják az elhunyt ősöket, hogy nagy ünnepeken a múmiájukat is odaültetik a tűzhöz az élők közé. Ön látott ilyet?

Láttam, és nagy megtiszteltetésnek tartom, mert ez nem idegenforgalmi látványosság. Egy kimondhatatlan nevű kis faluban a danik között vehettem részt hoszszú előkészítés után egy halotti toron. Egy nagy tűzhelyen először elégették a halottat, aztán villásfákkal átvitték az izzított köveket a szomszéd gödörbe, és ezeken sütötték a zöldségeket, édesburgonyát, banánt meg a felszeletelt disznóhúst. Ezeket rétegesen levelek közé rakják, az egészet befedik földdel, és több órán át így sütik. Engem is megkínáltak, amikor elkészült, nagyon finom volt. Ezen a lakomán ott ült a múmia is – egy nyilván nagy tiszteletben állt családtag, mert később megtudtam, hogy ezt az eljárást még életükben megbeszélik az arra érdemes vénekkel. Amikor már a halálukon vannak, akkor megfelelő ceremónia kíséretében kivéreztetik, aztán felfüstölik őket. Hétköznap ezek a múmiák a férfiak házában laknak az élő férfiakkal, jeles ünnepeken pedig kiviszik őket az udvarra. Elég ijesztő, ráncos, teljesen megfeketedett figura volt, de én nem tudtam levenni róla a szemem, annyira hihetetlen volt, hogy egy múmia mellett ülök. Egyébként az élő férfiak arcán végig azt láttam, hogy a pokolba kívánnak. Ez annyira bensőséges szertartás volt számukra, hogy nem szívesen osztották meg velem.

Érzett valaha bármelyik törzsnél félelmet, tartott attól, hogy megtámadják?

Nem, soha. Tiszteletteljes tartózkodást igen, végül is én voltam a vendég, akit ők akarva-akaratlan beengedtek az életükbe, de félelmet nem. Ebből a szempontból nagy előnyt jelentett az ősz szakállam, mert másként kezeltek, mint a fiatal operatőröket és turistákat. A természeti népeknél az öregek tisztelete a legfontosabb íratlan törvény, a fontos dolgokról ők döntenek, és rajtuk kívül a gyerekek élveznek még bizonyos előjogokat. Az, hogy pápua gyerekekkel könynyen elfogadtattam magam, és kézen fogva vezettek be a faluba, kifejezetten előnynek számított.

A nők helyzete milyen ezeknél a népeknél?

Külön élnek a férfiaktól egy nagy házban, ahol a gyerekek is velük vannak. A munka nagy részét, beleértve a földművelést is, ők végzik, ők cipelik a homlokhálójukban a gyereket, az élelmiszert, és ők készítik az ételt is. A párok monogámiában élnek, a házasság előtti nemi életet büntetik, és szigorú szabályok léteznek még arra is, hogy amíg a nő szoptat, addig nem élhet a férjével szexuális életet. Számomra rejtély volt, hogyan hozható össze egy szerelmes együttlét a tömegszállásnak megfelelő kunyhókban, ezért megmagyarázták, hogy az esküvő után, amikor a pár a mézesheteit éli, nem kell kimenniük a többiekkel az irtványra dolgozni, hanem egy kicsit otthon maradhatnak. A továbbiakban pedig elég merev szabályok írják elő, mikor látogathatja a férj a feleséget, de ma már ezek a szokások is eltűnőben vannak. A misszionáriusoknak köszönhetően a pápuák többsége ma már katolikus, a körülöttük élő indonézek viszont mozlimok – tehát kétféle befolyással is meg kell küzdenie az ősi kultúrájuknak. Ma még egy átmeneti időben élnek, amikor ez is, az is létezik, de ki tudja, meddig és hogyan fog megmaradni.

Ők szívesen fogadják ezeket a változásokat, vagy ragaszkodnak a szokásaikhoz?

Régebben mindegyik törzs izolálta és lehetőleg minél távolabb tartotta magát a többi népcsoporttól, mert ezeket ellenségnek tekintette. Nem alaptalanul, hiszen mindig voltak rablások, törzsi villongások, egy-egy forrásért, termékeny földdarabért ádáz harcok dúltak. Viszont akkor is voltak már olyan kalandvágyó fiatalok, akik nem érték be azzal, hogy az egész életüket egy zárt faluban éljék le, és világgá mentek. Azzal, hogy a civilizált világ gyarmatosította ezeket a területeket, és vitte magával a technikai eszközöket, új lehetőségeket mutatott meg, megnyitotta a kaput a népvándorlás előtt. A törzsekből ma már nagyon sok fiatal megy be a városokba, de sajnos, a többségük csak a nyomortelepekig jut el. Ezzel összehasonlítva a zárt és szigorú szabályokhoz kötött törzsi életmód is nagyobb biztonságot jelent, mert a szerény megélhetést mindenkinek biztosítja, és a családtagok mindig számíthatnak egymásra. Ezt a biztonságot feladják, cserébe viszont a nagyvárostól nem kapnak semmit.

A civilizált emberről gyakran mondják a társadalomtudósok, hogy mindene megvan, mégsem tud boldog lenni. A természeti népekről elmondható, hogy ők boldogok, vagy ez olyan elvont fogalom, hogy nem is foglalkoznak vele?

Sokat gondolkoztam ezen ilyen helyeken, mert a mimikájuk és a gesztusaik nem feltétlenül azt jelentik, amit nálunk. Ezt az amerikai keep smiling viselkedésmódot nem is lehet elvárni tőlük, de azt hiszem, általánosságban annyi elmondható, hogy a saját zárt környezetükben, egymás között harmonikusabban, nyugodtabban éltek, mint azután, hogy betört hozzájuk a modernizáció. Ez nyilván annak tudható be, hogy megvolt az életük stabil rendje, kiszámítható szabályai, mindig tudták, mit várhatnak, és mit hogyan védhetnek ki – lehet, hogy ilyen egyszerű a boldogság kulcsa, csak mi nem akarjuk észrevenni.