A menekültek készítik az óvóhelyet, mert ők már tudják, milyen a bombázás

Kárpátaljai utunk második napját a Nagydobronyi kistérség nevét adó településen töltöttük. A közigazgatási egység központját adó Nagydobrony falu a magyar határtól légvonalban alig 9, a szlovák határtól valamivel több mint 11 kilométerre fekszik. A kistérségbe négy község és egy további település tartozik, békeidőben hozzávetőlegesen 15 ezer lakosa van, ennek 90 százaléka magyar. A közigazgatási egységbe és annak központjába jelentős számú menekült érkezett Ukrajna hadicselekmények által érintett részeiből.

Nagydobrony

A kistérség vezetője, Nagy Ferenc polgármester a nagyjából hatezer lakosú Nagydobrony központjában lévő hivatalában fogadott minket. Elmondta, volt, hogy 500 menekült ellátását biztosították. „De most is 400 emberről gondoskodunk” – tette hozzá azzal, hogy a helyi elesettek, további 150–200 ember étkeztetését is ők valósítják meg. A fiatalok jelentős hányada a háború miatt külföldre ment, így sok magányos idős ember maradt a régióban. Mindenkinek naponta két meleg étkezést, ebédet és vacsorát biztosítanak.

A bombázott ukrajnai városokból, Mariupolból, Herszonból, Kijevből és újabban már a közelebbi településekről is érkező menekültek elszállásolását a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Beregszászi Református Egyházközség segítségével oldották meg. „Rendelkezésünkre bocsátották az intézményeik kollégiumait” – mondta a polgármester. A menekülteket, miután a településre érkeznek, a kistérség munkatársai regisztrálják, az emberek személyazonosságának az ellenőrzésében a rendőrség is részt vesz.

A legtöbbjük számára Nagydobrony egy ideiglenes megálló, hiszen a magyarországi határátkelőkön átlépve tovább utaznak nyugatra, a kulturális és nyelvi kapcsolatok miatt sokan Lengyelországba, Csehországba tartanak, hiszen a legtöbbjük orosz anyanyelvű. Vannak azonban, akiknek Németország vagy éppen Hollandia a cél. „Sokan ugyanakkor haza szeretnének menni, ha vége ennek a háborúnak, de többen mondták, hogy nincsen hova hazatérniük, nincsen házuk, mert szétlőtték azt” – magyarázta a polgármester azzal, hogy már van néhány család, amelynek a tagjai ott a környéken álltak munkába, ott tervezik a jövőjüket.

A gútai borsó

A polgármester arról is beszélt, a menekültek ellátását lényegében teljes mértékben adományokból, humanitárius segítségből tudják megvalósítani. „Felvidékről, Délvidékről, Erdélyből és természetesen legnagyobbrészt Magyarországról érkezik hozzánk adomány” – mondta a kistérség vezetője és hozzátette, a húst a helyi vállalkozók ajánlották fel. Az ellátást központosítva, a lehető leghatékonyabban szervezik meg. A polgármester egyben rámutatott, a folyamatosan érkező segélyek ellenére jelenleg több élelmiszert használnak fel, mint amennyit kapnak, ez azzal fenyeget, hogy hamarosan kimerülnek a készleteik.

Tartós élelmiszerre, húsfélékre nagy szükség van

– tette hozzá.

A polgármestert elkísértük a helyi iskola étkezdéjébe, ahol a településen elszállásolt több száz menekült számára főznek. „A tészta a szadai tésztagyárból, Magyarországról való, a sárgarépa nagydobronyi, a kolbász az erdélyi Gyergyóremetéről, a zöldborsó pedig a felvidéki Gútáról érkezett” – mutatta meg nekünk az ebédre felszolgált levest a kistérség vezetője.

A bombákat nem felejtik

A nagydobronyi iskolába most nem járnak gyerekek, hiszen a háború miatt távoktatást rendeltek el. Az iskola alatt azonban nagyon élénk élet zajlik. A menekültként a településre érkező férfiak óvóhelyet építenek az épület alatt.

Ők már tudják, mi az a légiriadó, tudják, mit jelent a bombázás, megtapasztalták, milyen napokig ülni egy pincében. Ezért is nagyon lelkesen segítenek nekünk az óvóhely kialakításában

– mondta a polgármester. És valóban, a fiatal férfiak az alagsorban megállás nélkül pakolják zsákokba az évek során felgyülemlett törmeléket, naphosszat lapátoltak. A legtöbbjük a családjával együtt érkezett Nagydobronyba, de mivel a mozgósítás miatt a 18 és 60 közti férfiak nem hagyhatják el az országot, nincs más választásuk, mint belföldi menekültként élni. A legtöbben a családjukkal együtt vannak, hiszen a nők és gyerekek sem akarnak a férjeik, édesapjuk nélkül nyugatra menekülni. Az óvóhely kialakításán dolgozó nagyjából harmincéves férfi, Chara az ebédnél elmondta, Mariupolban született, a háborúig Harkivban élt.

Az orosz támadás első hete után döntött úgy, hogy feleségével és négyéves kislányával együtt elhagyja az otthonát. Felesége szülei is velük tartottak. Egy hétig tartott, míg Nagydobronyba jutottak. „A katonák sokszor ellenőriztek minket, nagyon nehéz volt az út” – mondta. Arról is beszélt, szeretne hazatérni, de a háború miatt ez most lehetetlen. Mivel ő nem hagyhatja el az országot és a családot sem akarják szétszakítani, nincs más választásuk, mint Ukrajnán belüli menekültként élni. „Addig pedig, míg itt vagyunk, próbálunk mi is segíteni, ahogy tudunk” – tette hozzá. Chara azt is elmondta, bár napi kapcsolatban van a hadicselekmények által érintett régiókban tartózkodó barátaival, családtagjaival, így a Kijev környékén élő szüleivel, nagyon aggódik értük. „Ők egyelőre nem akarják elhagyni az otthonukat” – mondta a szüleiről az egyébként oroszul beszélő férfi.