A magyar Maurice Blanchot

SZÁVAI JÁNOS

Szeretném bemutatni a magyar Maurice Blanchot-t. A magyar Maurice Blanchot kifejezést itt olyan értelemben használom, ahogyan Babits Mihály ezelőtt hetven évvel Magyar Proustról beszélt, vagy ahogyan mások, sokan magyar Baudelaire-ről beszéltek és beszélnek.

A Kalligram tevékenységének három-négy év óta fontos részévé vált nem csak – ahogyan mondani szokták – a világirodalmi fehér foltok eltüntetése, hanem annál jóval több: jelentős huszadik századi szerzőknek a magyar irodalmi tudatba történő beemelése. Magyar Musil, magyar Gombrowicz, magyar Céline, magyar Pasolini és most, Bende József fordító, utószószerző, sorozatszerkesztő kezdeményezésének hála: a magyar Blanchot.

De mielőtt a magyar Maurice Blanchot-ról, pontosabban a Halálos ítélet című elbeszélésről, vagy Bende meghatározása szerint: kisregényről beszélnék, szólnom kell néhány szót a francia Maurice Blanchot-ról.

Blanchot kivételesen, inkább festőhöz, mint íróhoz illően hosszú életet élt, 1907-ben született, 2003-ban halt meg. Életrajzában szinte semmi olyat nem találunk, ami a hagyományos biográfiákat adja, ami nála lényeges, az mind a filozófiához kapcsolódik. Vagyis hogy filozófia szakot végzett a Sorbonne-on, hogy legjobb barátja e hosszú élet során a húszas években megismert Emmanuel Lévinas volt, hogy temetésén Jacques Derrida mondta a gyászbeszédet. De hogy a legfontosabbat ki ne hagyjam, és itt a legfontosabb nem az én véleményemet tükrözi, hanem magáét Blanchot-ét: 1928-ban elolvasta Martin Heidegger Sein und Zeitjét. S ez az olvasmány alapvetően meghatározta mindazt, ami utána történt.

Nem annyira Blanchot újságírói korszakát, hanem a rá következőket: a kritikusit és a regényíróit. Mert a francia közegben Maurice Blanchot először – jobb szót nem találok rá – a kritikai írásaival tűnt ki. Ezekben az írásokban nem csak kánonteremtőnek mutatkozik, hanem, és itt tapintható ki a legtisztábban a heideggeri olvasmány hatása, magának az irodalomnak a helyét, a funkcióját, a létét kérdőjelezi meg, vagy ha akarjuk, próbálja másként definiálni. Az idő, a halál, a szó és a fecsegés lehetnek azok a kulcsfogalmak, amelyek átemelődnek Blanchot világába, Heidegger radikális igényessége az a magatartásforma, amely Blanchot egész pályájának a meghatározója.

A kánonteremtő olyan modernizmusfelfogást hoz létre, amely alól az 1940-es évek végétől fogva senki sem vonhatja ki magát. Ennek a kánonnak az idoljai Sade és Lautréamont, Hölderlin, Kafka és Rilke, azután Stéphane Mallarmé, és a nálunk kevésbé ismertek közül René Char, Antonin Artaud és Georges Bataille.

Nagyjából egy időben a kritikus – vagy nyelvkritikus – megszólalásával, 1941-ben a Thomas l’obscur megjelenésével megszólal a regényíró is. Ezután egészen 1994-ig következnek a további regények, pontosabban 1948-tól kezdve, ez a Halálos ítélet megjelenésének a dátuma, már nem regények, hanem hangsúlyozottan récit-k, amit fordíthatunk tehát elbeszélésnek vagy akár kisregények, ahogyan Bende József teszi. A sor egészen 1994-ig tart.

Blanchot tipikusan olyan író, akit saját irodalmi közege kismesternek aposztrofál. A kifejezés korántsem pejoratív, a hangsúly ugyanis a mester szóra esik, a főnevet megelőző jelző inkább egyrészt a tematikai és formai koncentrációra, másrészt az író radikális igényességére, s ezáltal a kurrens népszerűség lehetőségének a viszszautasítására utal. Ha megnézzük például az egyik legnépszerűbb és legtekintélyesebb francia regénytörténetet, a Michel Raimond-ét (Le roman depuis la révolution. Paris, Armand Colin, 1967), akkor azt találjuk, hogy Blanchot legalább olyan súllyal jelenik meg kritikusként, egészen pontosan Albert Camus újdonságának legtalálóbb meghatározójaként, mint regényíróként. Raimond azt írja, hogy Blanchot regényei nem mások, mint a nyelvről való reflexiók, s a regény- vagy elbeszélésszöveg nála tulajdonképpen arra szolgál, hogy megmutassa a magában a nyelvben megbújó semmit. (219.), végül pedig felteszi a kérdést, hogy vajon a szöveg által feltárt hiány nem a regényen való végleges túllépést vagy átlépést sugallja-e.

Ha valóban azt jelenti, akkor a magyar Blanchot-nak a Halálos ítélet szövegével épp ezáltal sikerült megszólítania ma, vagyis 2008-ban és 2009 januárjában hivatásos olvasóit. A Blanchot-regény eddigi visszhangja, a máig megjelent négy vagy öt rövidebb-hosszabb recenzió ugyanis egyöntetűen érti, mintegy anyanyelvi szinten olvassa a Halálos ítélet bonyolult, nehezen követhető, de ugyanakkor klasszikusan tisztán felcsendülő prózáját. Mert az indítás vissza-visszatérő alapszavai – szó, igazság, történet –, s a hozzájuk kapcsolódó megállapítások, melyek szerint „a szavak erőtlenebbek, de egyúttal ravaszabbak”, mint a történetmondó szeretné, egyre reménytelenebb bizonytalanság felé nyomják, lökdösik az olvasót. A pontosan megjelölt helyen és időben játszódó első részben ugyan még jól felismerhető egy Orpheusz-Euridiké újraírás, mintegy fikcióba ültetve át Blanchot híres elméletét, mely ebben a mitológiai történetben látja és láttatja az irodalom igazi metaforáját. Apró tényekből látszólag összeáll egy történet, centrumában egy halálosan beteg fiatal nővel, akit a névtelennek maradó történetmondó a J. betűvel nevez meg. J. meghal, mire a hívott történetmondó odaér, hívására mégis életre kel, hogy azután újra meghaljon, amikor kérésére a férfi maga adja be neki a négyszeres morfiuminjekciót.

A mintegy szimmetrikus második részben három nő is felbukkan, hol teljes névvel, hol kezdőbetűvel jelölve. Majd mindig zárt térben, sötét szállodai szobában, egy lepusztult lakásban, vagy akár a metróban történnek a többnyire véletlen, mindig félreértésekkel teli találkozások. A lényeget, a megértés, a valódi találkozás lehetetlenségét talán a történetmondó és Nathalie metrójelenete mutatja fel. „Párizs bombázásakor egy légitámadás az utcán ért bennünket, így a metróban kellett meghúzódnunk”, így a jelent felvezetése. Hogy azután arról halljunk: a történetmondó, a feltehetőleg szláv nő franciául válaszolgat a férfi szavaira, aki ügyetlenül, dadogva, de mégis anyanyelvén beszél hozzá. Méghozzá teljesen felszabadultan, felelőtlenül, olyanokat mondva, amit franciául soha ki nem mondana: szerelmet vall neki, kétszer is megkéri a kezét, holott, mint mondja, szavai teljességgel fiktív jellegűek, saját magát is megtéveszti velük, „egy félig tudatos állapot természetes nyíltságával és igazságával mindaddig előttem is ismeretlen érzéseit mondja ki.” A válasz sem kevésbé aleatorikus. „A velem való házasság gondolata talán gyűlöletesnek tűnt számára, valóságos szentségtörésnek vagy éppen ellenkezőleg, valódi boldogságnak, esetleg teljesen jelentéktelen tréfának.”

(Maurice Blanchot: Halálos ítélet. Fordította: Bende József. Kalligram, 2008, 96 old.)