A lenyűgöző most kinematográfiája

JANKOVIĆ DÁVID

Nemrég azonban – fizetős szolgáltatásként – az Amazon rendszerén keresztül online elérhetővé vált a film, így mi is megtekinthetjük a kortárs filmfelhozatal krémjéhez sorolható alkotást. Ezzel együtt lehetőségünk van megrendelni Tim Tharp azonos című könyvét (a könyvekhez szerencsére ‒ legalábbis egyelőre ‒ nem tartozik régiókód), amelyből a film készült. Ha nem garantálja is a minőséget, de talán megelőlegezi a bizalmat, hogy a könyvet Amerika legnagyobb könyves kitüntetésére, a Nemzeti Könyvdíjra jelölték. Másrészt pedig, a film adaptált forgatókönyvéért ugyanaz a szerzőpáros felelős, amely a maga nemében páratlan 500 nap nyár (500 Days of Summer) című mozit is jegyezte. Az így kialakult elvárásainkat nem szabad csökkentenie a jelen esetben nagymértékű redukciót magában hordozó műfaji besorolásnak sem, ami valahol a „romantikus tinédzserdráma” és a „felnőttéválás-sztori” határmezsgyéjén mozog.

A történet alapvetően a népszerű srác (Sutter) és a csendes, visszahúzódó lány (Aimee) szokatlan megismerkedésére és szerelmére épül. A téma feldolgozásával a könyvben sincs gond, a forgatókönyv szerzői pedig olyannyira el akarták kerülni a vonatkozó mozgóképes kliséket, hogy Aimee karakterét részben módosították. Vagy talán illőbb lenne a filmre általában véve egyébként is jellemző „árnyalták” kifejezés: Aimee relatíve népszerűtlen maradt ugyan, de semmi esetre sem különc.

A gimnázium utolsó évében játszódó történet főszereplője azonban sokkal inkább Sutter, a könyvet és a filmet is keretbe foglaló fogalmazás narrátora. A film legfőbb konfliktusa is hozzá kötődik, bár tulajdonképpen végig a felszín alatt marad: Sutterre legalább olyan súllyal nehezedik saját, összeomlani készülő világa, mint a Vad banda (The Wild Bunch) szereplőire Sam Peckinpah filmjében. Míg utóbbiban a „vadnyugat” közeledik elkerülhetetlen végéhez, addig Sutter gyerekkorának végével – és ezzel együtt a felelősségvállalás addig nem tapasztalt fokával – (lenne) kénytelen szembenézni. Erre a filmben inkább csak implicit utalások történnek, de a szinte minden jelenetben előkerülő alkohol sötét ecsetvonásokat hagy az első látásra a tinifilmek gondtalanságát tükröző palettán (nem véletlen, hogy a könyv borítóján is egy papírpohár látható).

Ez határozza meg a főtémát is, ami természetesen a fiatalok kapcsolata. Ponsoldt mesteri gazdaságossággal fogalmaz, kerüli a hatás mesterséges kiváltását, kerüli az olyan bevett (és túlhasznált) hollywoodi eszközöket, mint a lassítás, a premier plán lassú közelítéssel, a beszédhang némítása, az érzelmes zene. Ehelyett a rendező hosszan kitartott, megszakítás nélküli snittekkel teremt intim hangulatot a két főszereplő között, szinte díszletté degradálva a hasonló műfajú filmekben központi szerepet játszó sztereotip helyszíneket, és megvalósítva a címben jelzett „lenyűgöző most”-ot.

A film végén nyitott befejezéssel szembesülünk, ahogy a könyvben is – bár a végkifejlet közel sem azonos. A könyv utolsó oldalán a történet az értelmezéstől függően felszabadító vagy éppen már-már apokaliptikus irányt vesz; a film vége inkább az első olvasathoz közelít, mindenesetre nincs egyik szélsőséges tartományban sem. A forgatókönyvírók által eszközölt változtatást kellőképpen indokolja, hogy a könyvbeli befejezés sokkal inkább fejezhető ki verbálisan, mint vizuálisan, és már Sutter utolsó jelenet előtti (a könyvhöz viszonyítva kevésbé lírai) monológja is kissé erőltetetten hat. Ennek fényében kiváló döntés volt a filmet a médium kommunikációs adottságaihoz igazodva vizuális képpel befejezni, amely egyben a konstruktív értelmezés kulcsául szolgál.

Egyébként igen örvendetes, hogy megmaradt a nyitott vég, különösen a film alapvető mondanivalójának tükrében. A konklúzió ugyanis azt sugallja, hogy a „lenyűgöző most” igazi megéléséhez meg kell értenünk annak időbe ágyazottságát, átmeneti pont jellegét a múlt és jövő között. Ennek fényében elvárható volt az átmenetiség megragadása nemcsak a történetvezetés, hanem az azt közvetítő forma által is ‒ ez viszont ellentétes a teljes lezártsággal. Az utolsó képek ennek megfelelően a változás, a jelentős történések előtti pillanatot tárják elénk.

Kiemelkedő rendezői bravúr egy film témájának (különösen, ha az ilyen filozofikus) kifejezése a rendezés által. Ponsoldt filmje ezt megvalósítva tesz tanúbizonyságot Dwight Macdonald híres mondatának igazságáról: „A stílus nem egy boríték, amely az üzenetet tartalmazza; a boríték maga az üzenet.”