A légy levese

Már itt is a finom Újházi, kedélyeskedett a pincér, Pál kénytelen-kelletlen elmosolyodott, de nem nézett fel a nagydarab csúnya emberre, aki eléje tette a vastag, réginek tűnő tányérban aranyló (istenem, ha volna rá pontosabb jelző, de szívesen használnám e helyett az elkoptatott arany ló helyett, de nincsen…) húslevest. Megvárta, míg a túl figyelmes pincért arrébb eszi végre a fene, amit szótlansága és leszegett feje csakugyan meggyorsított, azután felemelte a kanalát, és a szája felé emelte az első kortyot. Ugyane pillanatban, és ő már régóta és biztosan tudja, hogy az ilyen pillanatoknak dramaturgiája van, egy meglehetősen fekete, termetére nézve kifejlett légy esett bele a levesébe az asztal fölötti csillárról. Ezt direkt csináltad, csikordult rá Pál. Direkt hát, hagyta rá a légy rekedten, és apró lábaival kényelmes tempókba kezdett a zsírkarikák között. Megfáztál? Nem hallod a nazálisaimon, csattant fel a tempózástól kissé lihegősen a légy. Jólesik egy kis melegség. Eddig még nem volt nazális, de mindegy, dörmögte Pál, aki valamelyest értette a nyelvtant. Elhúzta a száját, és kanalazni kezdte a levest. Megbolondultál, menekült a tányér száraz szélére a légy, képes vagy leenni rólam az összes levest? Az enyém. És nem undorodsz attól, hogy az előbb megmártóztam benne? Nem… Pál evett, a légy, kis megtorpanás után, újfent belekötött az ebédelőbe. Ha tudnád, hol jártam ma, biztosan nem kanalaznád ilyen mohón. Hol jártál? A légy megrázta magát, és mint egy színész, belefogott a nagymonológba. Az éjszakát egy sertésól pöcegödrében töltöttem. Ha jól leásod magad a disznószar labirintusában, viszonylag melegségben tudod eltölteni a fagyosra fordult őszi éjszakákat. Talán nem másztál le elég jól, dörmögte Pál, s megpróbált kipiszkálni a fogai közül egy húsdarabot. Egyél rendesen, szólt rá a légy, van fogpiszkáló minden asztalon. Elég régóta járok erre a helyre, tette hozzá. Én is…

Természetesen, nem disznóganyét reggeliztem, húzta ki magát a légy, én adok magamra. Nem mondom, uzsonnára jólesik néha, na de reggelire! Berepültem a pöcegödörhöz tartozó ház ablakán, egy asszony éppen dinsztelt hagymával és csirkevérrel sütötte tojást. Az nagyon jó lehetett, szusszantott egyet Pál. Nagyon jó is volt. Reggeli után berepültem a kórház elfekvőjébe. Tudod, az a gyengém, hogy haldoklók arcán mászkálok. Lecsapni nem tudnak, gyengék hozzá. Rámászok a homlokukra, a szemükre, megülök az orruk hegyén, és nézek kifelé az ablakon… meghúzódom a szájuk sarkában. Csönd és nyugalom. Ja, kanalazott tovább a másik. Ha szerencsém van, meghal valaki, amíg ott vagyok. Azt nagyon szeretem, a halottak kihűlt arcán járást. Megváltozik a szaguk, kezd édeskésedni meg savanykásodni, kijönnek belőlük különféle ízletes verejtékek, váladékok. Eszem, morrant rá Pál. Én megmondtam, vihogott a légy. Ma szerencséd volt? Szerencsém, húzódott széles mosolyra a légy arca. Ketten is meghaltak. És a kutya sem figyelt oda rájuk. Volt időm a sétára. Örülök… Ide se figyelsz, csak zabálsz. Sejted, hogy én nem tudok lábat mosni séta után? Belemostad a levesembe? Bele… az előbb… Nem tesz semmit, vonta meg vállát a férfi. Bele. Hallgattak. Ide dél felé szoktam benézni, mondta félkönyéken a légy, ilyenkor szoktok enni. Ilyenkor szokunk. Mondd, te mindenki levesébe beleugrálsz? Ó, nem. Csak aki szimpatikus. Megtisztelsz… De tényleg! A légy megrázkódott. Hűvösödik. Megetted az összes levesedet? Meg, bólogatott bűntudattal Pál. Fázom! Rendeljek neked egy újabb levest? Hát, ha rendelnél… Rendelek.

Csak nem volt kevés a leves, csodálkozott a pincér, amikor kihozta a második tányér levest is. Nem magamnak rendeltem, szabadkozott, hanem neki. Beletette a kanalat a levesbe, melyen, akár kis fényes csúszdán a gyerekek, a légy sikongatva a levesbe csusszant. Jól értem, hogy egy… egy… egy légynek tetszett levest rendelni? Jól értette. A pincér sértődötten húzta ki magát. Uram, mi nem főzünk legyekre! Csak és kizárólag emberekre. Pál ezen meglepődött. Úgy tudtam eddig, azoknak főznek levest, akik fizetnek érte. Em-be-rek-nek, mondta vészes lassúsággal a nagydarab. Azok fizetnek érte. De hát, én kifizetem a levest, emelte fel hangját Pál. Kifizeti, de nem eszi meg. Legyet fürdet benne. Nem azt csinálok a levesemmel, amit akarok? Fürdetnék én benne elefántot is, csakhogy az nem fér bele. A pincér egy pillanatra elbizonytalanodott. Tán fürdőmesternek képzeli magát? A pénzemért akár… Arra válaszoljon, ha most betotyogna ide egy pingvin, és levest kérne, és tíz eurót kínálna érte, kiszolgálná? Egy pingvint? Kiszolgálná a tíz euróért, vagy nem? Egy pingvinnek nincs tíz eurója. De ha volna… Egy pingvinnek nem lehet tíz eurója, sziszegte a pincér. Maga kötözködik velem. Egyébként is, mit csinál abban a levesben az a kurva légy? Úszik, így melegszik. Itt nem lehet a levesben legyeknek úszni, melegedni, hadonászott a nagydarab. Miért, talán mert nincs rajta úszósapka? Miféle úszósapka? Úszósapka. A pincér végre kapcsolt. Vaze, engem te ne cseszegessél, még ha vendég vagy is! Majd adok én ennek a… Azzal a tányér felé kapott, de Pál résen volt, és megragadta a nagy kezet, majd a mondat után rögtön el is engedte. Ha hozzá mer nyúlni a tányéromhoz, tökön rúgom. A pincér keze megállt a levegőben. Uram, zihálta, ez egy vendéglő. Nem pedig légyúsztató. Nem? Ha vendéglő, akkor mit keres itt ez a légy? Mit tudom én, ordította a pincér, csak nem képzeli, hogy én hozom ide őket otthonról? Közlöm önnel, hogy a levesemben egy légy volt, uram, komorodott el Pál. Maga tette bele! Nem erről a levesről van szó, ez a légyé. Az előzőről beszélek. Az enyémről. Abba esett bele! A csillárról. Mi közöm nekem ehhez? Az, hogy nem fizetem ki a levesemet. Ez már mégiscsak sok, kapkodott levegő után a pincér. Megette a levesét, vagy nem ette meg? Megettem. De, emelte fel a mutatóujját, úri helyen olyan levesért nem fizetünk, amelyikbe légy esett. Ezt meg, amit meg se evett, a légy levesét, kifizetné… Ki fogom kifizetni. Hallatlan, hápogott a nagydarab csúnya. Az ember el sem hiszi, ha nem vele történik meg. Tudja mit? Ne fizesse ki egyiket se, hanem tűnjön el, és ne jöjjön ide soha többé! Nem, mondta hűvösen a vendég, én kifizetem a légy levesét, és akkor jövök ide, amikor akarok. Ide nem… Ha nem, hát nem. Kérem a számlát a légy leveséről. Számlát a légy leveséről! Istenem, ha most nem bolondulok meg, soha nem fogok. Rohant, közben fennhangon ismételgette: megtérek, templomba járok, megtérek, templomba járok… A légy közben már visszamászott a kanálra, és meg is száradt. Hülye vagy, ha kifizeted a levesemet, súgta Pálnak. Ne aggódj, nem a te levesedet fizetem ki, hanem az enyémet. Az elsőt. Csak ezt ő nem tudja. Értem. És mi lesz az enyémmel? Az nem lesz kifizetve. Elvégre te mégiscsak egy légy vagy, nem? A légy elvigyorodott, és visszaszállt a csillárra. A pincér ellilult fejjel hozta a számlát. Fizetett. Ne adjon borravalót, reszelte a fülébe zárt fogai közül a pincér. Egyébként se adtam volna. Egy ilyen szar helyen, ahol… Ki ne mondja! Fennhangon: Köszönjük, hogy nálunk ebédelt… És most menjen, nagyon kérem… azaz, várjon! Hol a légy? A csilláron, felelte Pál, és könnyed léptekkel indult a kijárat felé. Meg se torpant, amikor hallotta, hogy a háta mögött csörömpölve törik öszsze a csillár. Vissza se nézett. Tudta, a légy már a vállán ül. Együtt léptek ki a friss őszi délutánba.