A kultúra tisztasága és az etnikai tisztogatások

Ráadásul, ha szomszédod van, magad is szomszéd vagy. Veled is úgy bánnak, mint a kutyával, lassacskán rád is hasonlítani kezdenek, és te is visszamarsz. Szóval, ha nem is farkasa: szomszédságban ember embernek ebe. Egymást domesztikáljuk, s tesszük alkalmassá az együttélésre. Jobb korokban az egymáshoz idomulásnak ebben a kölcsönös erőfeszítést és türelmet igénylő folyamatában békésen élünk együtt szomszédainkkal. Ami persze nem jelenti azt, hogy szórványosan kisebb csetepatékra ne kerülne sor. Bizony, sor kerül. Mint ahogy a költő is megállapítja: „Rossz szomszédság: török átok”. Ez egy 1854-ben keletkezett Arany János-versben olvasható, ráadásul már akkor is a hajdani pereskedésekre utalva. És rengeteg hátramaradt perirat bizonyítja, hogy sohasem volt ez másképp.

Mindez természetesen a rivális kultúrák, Európában pedig mintegy kétszáz éve a nemzetek együttélésére is maradéktalanul érvényes. Gyakori volt ugyan a fegyveres konfliktus a középkorban is, de alig találunk példát etnikai jellegű konfrontációra. A kereszténységgel párhuzamosan ekkor kezdett formálódni a mai európai kultúra és létrejött az a közös, az egész kontinensen rendkívüli egységességet mutató kulturális fundamentum, amely csak az újkor közeledtével kezdett széjjelfejlődni. A középkori viszályok elsősorban a hatalmi központok kialakulásának kísérőjelenségei voltak, részben pedig az Európába betörő – és betagozódni nem kívánó – rivális kultúrkörök (mórok, tatárok, később a törökök) ellen folytak háborúk vagy maga a kereszténység kívánt erőszakkal terjeszkedni (keresztes hadjáratok). Az etnikai konfliktusokat jobbára csak a zsidópogromok képviselték, bár ekkor még részben ezek az atrocitások is a kultúrák közötti rivalizálás számlájára írhatók. A pozsonyi zsidók például egészen 1526-ig királyi kiváltságokat élveztek, és a városban lakhattak, bár az izraelita kereskedőkben a német polgárság riválist látott, és azt is régóta nehezményezte, hogy a zsidóadó nem a várost, hanem a királyi kincstárat gazdagította. Többszöri kísérlet után végül csak a királyi hatalom meggyengülése után – a mohácsi vésszel szinte egyidejűleg! – űzték ki az izraelitákat a városfalon túlra. A kialakult állapotot végül aztán II. Lajos özvegye, a Budáról Pozsonyba menekült Mária királyné szentesítette még 1526 őszén, sőt szorult helyzetében a városnak a zsidóadóra való jogát is elismerte (lásd T. Tandlich írását a Fejezetek Pozsony város történetéből c. tanulmánygyűjteményben).

Az egységes európai kultúra egyre erőteljesebb rétegződésével, az egyre sajátságosabbá váló – s ezzel párhuzamosan lassan öntudatosodó – regionális oldalhajtások kifejlődésével a helyzet gyökeresen megváltozott. Az igazi konfliktusveszélyt azonban nem a sajátosságok erősödése és felismerése jelentette, hanem a nemzet eszméjének a térhódítása, amely „a maga tudatosulását kulturális mozgalomnak tekinti, holott a kultúra a nemzetek felett álló hagyományok összessége” (Ch. Dawson: Európa születése). A feszültséggeneráló erő valójában a kultúra és a nemzet fogalom összemosásában rejlik, utóbbi ugyanis nem kulturális kategória, hanem politikai. A kultúra nem ismer még etnikai határokat sem, miként is lehetne hát egy nemzetállam keretei közé szorítva – úgymond – „tisztán megőrizni”?! Hiszen a kultúrára vonatkoztatva – amely lényegéből fakadóan minden elérhető hatást szemtelenül integrál, és e megállíthatatlan szellemi anyagcsere-folyamat során folytonosan változik – voltaképpen nem is értelmezhető sem a „tiszta”, sem a „megőrizni”. És mégis: ennek a megvalósíthatatlan politikai fikciónak a nevetségesen primitív ideológiai burája alatt időről időre brutálisabbnál brutálisabb beavatkozások történnek Európa-szerte.

Súlyosbította (és sok helyütt még ma is súlyosbítja) a helyzetet, hogy Európa etnikai térképe még az említett fogalmak egybemosása előtti időkben alakult ki, ezért ezt a térképet (a nemzetféltő ideológusok számára nem kis fejfájást okozva) rettentően sok multikulturális térség tarkítja. A többkultúrájúság, s a vele járó heves, ám ugyanakkor sok szempontból rendkívül pozitív kulturális erjedés az új körülmények között természetesen számos kockázattal jár. Már kisebb politikai beavatkozás is nagymértékben fokozza az etnikai villongások veszélyét. A hosszú évszázadok alatt egymáshoz igazított viselkedésformák kötelmei fellazulnak, a hű társban feltámad a természet, az eleven szemű korcs tekintete elhomályosul, aztán újból kitisztul, eszelősen élessé, öntudatlanná és céltudatossá egyszerűsödik, s ember embernek farkasa lesz.

A nemzeteszme bölcsője köztudomásúan a francia forradalom volt. A török átok időzítő szerkezete azonban az etnikumok közötti konfliktusokat illetően igazából csupán az első világháború végén oldódott ki. A folyamat felgyorsulását előrevetítő első nagy gaztett sajátos módon még nem is saját kultúrkörünkön belül valósult meg. A sértett fél egy ázsiai őskeresztény nép volt, a felelős pedig éppen az átkot ránk hozó nemzet politikai vezetése. Az első nagy világégés előtt még mintegy kétmillió örmény élt az Ottomán Birodalom területén, 1923-ig a törökök az örmény népesség háromnegyedét kiirtották. Volt egyebek mellett deportálás, vagyonelkobzás, kínzás, tömegmészárlás is. Tehát már majdnem teljes pompájában megjelent a későbbi fajüldözés változatos kelléktára. Épp csak a gázkamrák hiányoztak. Azokat egy jóval pedánsabb nép politikai vezetése alkotta meg immár az öreg kontinensen. A német fasizmus lágerei elsősorban természetesen a zsidókérdést megoldandó épültek, de például jó pár ezer roma „kérdése” is végső válaszra lelt bennük. Az ilyetén „vaprószokra” gyakorta Sztálin is a haláltáborokban találta meg a választ, noha a gulagvilág mindenekelőtt az osztályellenség eltakarítását szolgálta, és gázra sem költöttek. Mint tudjuk, a „vagonkérdés” radikális felvetése is a generalisszimusz nevéhez kötődik. A törökök még inkább gyalogoltatták az örményeket. Hja, a birodalom sem volt akkora! Az eredmény viszont nagyon hasonló volt.

Helyszűke miatt térjünk itt rá az „etnikailag tiszta” nemzetállamok kialakításának finomabb módozataira. Aktualitást ad ennek az is, hogy éppen a napokban emlékeztünk a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény aláírásának hatvanadik évfordulójára. A számokat jól ismerjük, ezeket most itt nem ismétlem meg. A szenvedésről is lehetnek fogalmaink. Sokunknak még saját emlékei vagy első kézből származó információi is vannak a jogfosztottság idejéből. Köztudott még körünkben 3 millió szudétanémet kitelepítése és talán 200 ezer magyarországi sváb kiebrudalása is. Sajnos, kevesen tudnának közülünk további példákat megemlíteni. Pedig mindez csupán apró töredéke a huszadik századi „lakosságmozgatásoknak”. Mit tudunk az első és a második világháború közbeni és utáni török–görög és görög–bolgár, a román–bolgár és a lengyel–német és a lengyel–szovjet lakosságcseréről és áttelepítésekről? És mit tudunk 300 ezer dalmáciai olasz, 200 ezer elzász-lotaringiai elűzetéséről? Mit tudunk a kollektív felelősségre vonás elve alapján deportált karacsajokról, kalmükökről, ingusokról, csecsenekről, balkarokról, krími tatárokról, meszhetekről, kurdokról, hemcsinekről? És a szülőföldjéről elmenekült sokmillió többi emberről? És a csak nemrég legyilkolt, elűzött, kitelepített bosnyákokról, szerbekről, horvátokról?

Bizony, mindig csak annyit tudunk, amennyi közvetlenül érint bennünket. Minden nemzetnek csak a saját szenvedése fáj. Csak a saját „tisztasága” fontos. Legyen az ára bármekkora szenny!

Ezért vagyunk az „ősiségre” épülő zavaros téveszmék által arra foghatók, hogy magunkba fordulva „őrizzük kultúránkat”. És végső soron ezért vagyunk foghatók bármire. És ellenünk is pontosan ezért lehet bármit elkövetni.