A közös történelem eltérő szem

SZÁSZ ZOLTÁN

Magyarország 19. századi nemzetiségi politikája a nemzetközi, s különösen a szomszéd országok történetírásában végérvényesen „ördögi” minősítést kapott. Mentegetni nem kell, elemzése azonban a mának is tanulságos.

1848 előtt a magyar politikai elit még úgy akarta modernizálni az országot, hogy liberalizmusuk és nacionalizmusuk között nem éreztek ellentmondást. Hittek abban, hogy a nemesi előjogok megszüntetése elfogadhatóvá teszi a nép fiainak – így a nem magyaroknak is – az állam magyar nyel?vűségét, vonzóvá a magyarosodást. A Népek Tavasza, tudjuk, más hozott. A szlovákok is hatalmasat léptek a nemzeti közösséggé válás útján. Harmónia helyett nagy konfliktus keletkezett, melyből az 1849. évi szegedi nemzetiségi törvény már nem tudott kivezetni. Az osztrák császári neoabszolutizmus kora viszont az egyenlősítő elnyomás politikájával korlátozta a magyar lokális hegemóniát, a magyarosítást.

Az a magyar politikai osztály, amely az 1867. évi oszt?rák–magyar kiegyezést megkötötte, éppen az állam egységét, a magyar hegemóniát érezte bebiztosítottnak azzal, hogy az országot alárendelte az összbirodalomnak, mely védernyőt nyújtott mind Oroszországgal, mind a „pán?szláv” s dákoromán törekvésekkel szemben. Azt ma már nem szokás emlegetni, hogy ez a magyar elit kényszerítette rá Bécset, hogy a birodalom nyugati felét is alkotmányosan kormányozzák, holott ez volt a kiegyezés egyik alapfeltétele.

1861-től készült a magyarországi nemzetiségi törvény. Ezzel kívánták megnyugtatni a nem magyar nemzeteket, de területi autonómiaköveteléseiket elutasították. Az 1868. 44. számú (nemzetiségi) törvény, Deák Ferenc alkotása, bevezette a „magyar politikai nemzet” tételét, „melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez is tartozzék, egyenjogú tagja” volt. Adott a törvény széles körű nyelvhasználati jogokat, ehhez oktatási, vallási, egyesületi vonalon kollektív jogokat is. Mai kifejezéssel „kultúrnemzetnek” elismerte a nem magyar népek közösségeit, csak éppen a politikai különállásukat tagadta meg. Ez pedig a románok, szerbek, szlovákok, sőt még a szászok számára is távlatilag elfogadhatatlan volt.

Merthogy politikai dimenzió nélküli kultúrnemzet nem volt, mint ahogy ma sincs. A magyar politikusok viszont a nemzetiségeket inkább etnikumoknak, folklorisztikai különlegességnek szerették volna látni. Persze tartottak is az erős románoktól, szászoktól, szerbektől. A szlovákokat a gyengébbek közé számították, a rutének és svábok álltak az erősor végén.

A soknemzetiségű országban francia típusú nemzetállamot építgető magyar államférfiak nem?zetiségpolitikai vétkeit fölösleges felsorolni – elég sok volt. Szinte minden sértő lépés mögött azonban másféle – pártpolitikai, birodalmi stb. – megfontolások is meghúzódtak. A szlovák gimnáziumok bezárása, a Matica slovenská elleni fellépések is egybeestek olyan pillanatokkal, amikor a kormánynak – ha Ausztriával szemben nem lehetett, akkor a nemzetiségekkel szemben kellett – „magyar hazafiságát” kimutatnia. Már Tisza Kálmán híres lett erről a taktikáról. Bánffy Dezső miniszterelnök a századvégen azért indított rendőri zaklatásig süllyedő nemzetiségi politikát, mert ezzel akarta otthon ellensúlyozni Béccsel szembeni engedménypolitikáját. De ezt látjuk 1904-ben Tisza István első kormányzásakor, amikor hadiköltségek népszerűt?len növelése s parlamenti béke elérése érdekében terjeszti be a sérelmes Berzeviczy-féle iskolai törvénytervezetet. 1906-tól még látványosabb, hogy a nemzetiségekkel szembeni „kemény kéz politikájának” nemcsak a mozgalmak visszaszorítását, hanem a magyar nacionalisták szemében Bécs felé szervilis kormánypolitikát kellett például Apponyi-féle iskolatörvényekkel kompenzálnia.

Míg a szociális nyomorúság nem igazán írható a liberális kormányzati rendszer számlájára – az utolsó 15 évben például 300 ezer szlovák, 400 ezer magyar vándorolt ki a tengerentúlra –, az asszimiláció folyamatában inkább tetten érhető a magyar kormányok politikai felelőssége. Az 1848 utáni évtizedek 2 millió asszimilánsából 600 ezer német, 700 ezer zsidó mellett 400 ezer lehetett a szlovák. S ha a kormány szorgalmazta iskolapolitikájával, az adminisztráció szinte teljes magyarosításával az asszimilációt, még inkább a nagyhangú kultúregyletek, valójában az asszimiláció felgyorsulásában a demográfiai, migrációs és társadalmi folyamatok voltak a döntőek. Egyéneknek jelenthetett emelkedést is.

Az Andrej Hlinka lelkipásztor által emlegetett ezeréves magyar–szlovák házasság utolsó évtizedeit hallatlan sokszínűség jellemzi. A térség gyors fejlődése, benne állami gazdaságtámogató politikával, ugyanakkor egész tájak stagnálásával járt együtt. A magántulajdon – a nemzetek létének vagyonalapja – mintaszerű tiszteletben tartása, jogbiztonság, mely néha párosult a törvények, köztük az 1868-as nemzetiségi törvény visszafejlesztésével, az elnyomás helyi, patriarchális formáival, ugyanakkor pl. a politikai elítéltekkel szembeni példás bánásmóddal.

Az 1907. évi csernovai tragédia, a csendőrsortűz és 15 halottja, ha nem választható is el a korabeli hatalmi viszonyoktól, csak csekély mértékben volt a nemzetiségi politika része. De annak jelképévé tette a magyar államot bíráló külföldi propaganda. Ez is, miként a gyakori sajtóperek, azt sejtették a nemzetközi közvéleménnyel, hogy Magyarországon valamilyen orosz, török, ázsiai típusú elnyomatás sanyargatja a nem magyarokat. A propaganda eltakarta, hogy a nemzetiségek mind népi állományukban, mind kultúrájukban, gazdaságukban, politikai szervezeteikben nagyot fejlődtek. Hogy ezt a budapesti kormányoknak is tudomásul kellett volna venniük. Nem kisebb ember, mint a konzervatív Tisza István gróf miniszterelnök 1913–14-ben a románok után a szlovákoknak teendő „engedmények” útján akarta módosítani az addigi, eredménytelennek bizonyult nemzetiségi politikát. S ezzel maga mondta ki az ítéletet a korábbiakról: hogyan nem szabad nemzetiségi politikát csinálni. Akkor is, ha Európában máshol sem volt türelmes az állam nemzetiségeivel.

A korszak magyar nemzetiségi politikája feletti vitát persze még nem zárta le a történelem. A nemzeti közösségek közötti viták amúgy sem szoktak megoldódni. A viták azonban nemcsak elválasztanak, hanem össze is kötnek bennünket.

(A szerző a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa)

ROMAN HOLEC

A szlovákok kollektív történelmi emlékezetében a történelmi Magyarország képzetéhez az erőszakos magyarosítás sokféle folyamatában megnyilvánuló nemzetiségi elnyomás kötődik. A történelmi Magyarország utolsó néhány évtizede – az ezeréves elnyomás mítosza és az egyre fokozódó magyarosítás kliséje nélkül is – kellőképp diszkreditálta a Szent István-i királyságot, s a lakosság többségét tökéletesen elidegenítette egyesítő eszméitől. Az állam szétesésének folyamata ennek is köszönhetően ment végbe olyan váratlanul gyorsan, s 1918-ban a szlovák elit a magyar politikusok már minden további ígéretét elutasította.

A nemzetiségi kérdésnek már 1848/49 idején kulcsszerepe volt a forradalom bukásában. A magyar politikusok számára világos kellett, hogy legyen: az állam további sorsa a nemzetiségi kérdés törvényes úton való megoldásától függ. Évekig tartó vitát követően 1868-ban ezért is került sor a nemzetiségi törvény kidolgozására. Ez ugyan elismerte az egyén nemzetiségi jogait, s küllemre igen liberálisnak mutatkozott, de nem biztosította a kollektív jogokat, s nem akadályozta meg a Matica slovenská meg a szlovák középiskolák bezárását. Ráadásul mivel az egyes jogszabályok megszegésére vonatkozóan nem határozott meg semminemű szankciót, a legfőbb gond az volt vele, hogy az országban senki sem respektálta. A törvényhez való elsődleges viszonyulásában a szlovákság épp ezért a megtartását követelte.

A tény, hogy a magyar elit a nemzetiségi kérdést konfrontáció útján rendezte, érthető, de nem igazolható. Az egységes magyar politikai nemzet ideológusai az asszimiláció különféle erőszakos módjait alkalmazva a multietnikus Magyarország nemzetileg homogén állammá való átalakítását szorgalmazták. Mégpedig abból a megfontolásból, hogy az állam erejét az adja, ha egy nemzet alkotja. Másfelől aggasztotta őket az elszigeteltség érzete, az, hogy az országot, mint szigetet, nem kedvező (tehát szláv) tenger veszi körül, s nemkülönben az Oroszországtól való skizofrén félelem. A tényt, hogy az „uhorský” és a „maďarský” kifejezéseknek nyelvükben csak a „magyar” felelt meg, igyekeztek valódi szándékaik leplezésére kihasználni, és egybemosták az állam meg a nemzet síkjait.

A politikai, gazdasági és társadalmi nyomás nemzetiidentitás-váltásra kényszerítette az embereket, a magyar javára. A magyarok érdeke a számbeli fölénybe kerülés volt, ami hivatalosan csak 1900-ban járt sikerrel, amikor is az arányuk átlépte az 50 százalékot. Említett céljaiknak rendelték alá az ún. statisztikai magyarosítást is, mely népszámláláskor művileg felértékelte a magyar elemeket. E tekintetben az 1910-es statisztika a legkevésbé megbízható, épp ezért nem korrekt a 20. századi nemzetiségi helyzet alakulását illetően épp ebből kiindulni.

Csak részigazság, hogy az asszimilációs folyamatok a modernizáció velejárói, meg hogy a többségi nemzet természetes módon vonzza soraiba a kisebbségek tagjait. Elvégre a szlovákokat már a 19. század eleje óta sújtotta a magyarosítás, akkor, amikor a latin helyébe a magyar nyelv lépett, s hivatalos nyelvvé vált. Az is bizonyítható, hogy a magyarok száma olyan térségekben is jelentősen megemelkedett, melyeket az iparosítás és az urbanizáció messze elkerült, tehát itt is mesterséges vagy erőszakos módon gyarapodott a magyarság.

Az asszimilációs folyamatok a több etnikum együttélésének és a rohamos modernizációnak tipikus kísérőjelenségei. A természetes asszimiláció forrásának tekinthetők: a vegyes házasság, a migráció, az idegen nemzeti környezetben való lét, valamint az identitás szabad választásának lehetősége. Ha az egyik nemzetnek előnyösebb a helyzete, és ha a hozzá való tartozás objektíve nagyobb lehetőséget biztosít a társadalmi felemelkedéshez, az asszimilációs folyamatok felgyorsulásának további tényezői is lesznek. Van azonban egy határ, melyet áthágva az asszimiláció erőszakos formái is érvényesültek, amikor az egyén elvesztette a szabad választáshoz való jogát. A történelmi Magyarország politikai és gazdasági liberalizmusa a magyarosító célok szolgálatába lépett. A nemzetiségi iskolahálózat leépítése (a főiskolai hiánya, a középiskola likvidálása, az elemi minimalizálása), az anyanyelvi művelődés akadályozása (az anyanyelvi művelődés miatti zaklatás), a szlovák nyelv kiszorítása a templomokból és a társas életből, a gazdasági diszkrimináció, a hátrányos megkülönböztetés az állami alkalmazásban való elhelyezkedéskor – mindez az állam hathatós támogatásával zajlott. Intézmények keletkeztek magyarosító szándékkal, az óvodától a társaságokig – ezeknek kellett volna megvalósítaniuk a harmincmillió magyar országának álmát. S akkor még nem szóltunk a politikai lépésekről, amikor is a nem magyar nemzetek vezetői ellen célelvűen alkalmazták a büntető törvénykönyv bizonyos paragrafusait.

A magyarság létszáma növekedésének üteme épp a nemzetiségi területeken volt a legnagyobb. Egyedül a falu és a földművesek őrizték „a nemzeti lét parazsát”; a magyarosítás hatása vidéken minimális volt. A parasztság körében a kétnyelvűek aránya 10%-ról (1880) 14,6%-ra (1910) nőtt, míg a városi lakosság körében 27%-ról 49%-ra emelkedett. A magyarosítás hatásfoka azonban alacsony volt, hiszen közvetlen az első világháború előtt mindössze 20%-ra tehető a magyarul beszélő szlovákok számaránya. Az asszimiláció okozta veszteségek 400 ezer szlovákot tettek ki, de a fordulat után sokan visszatértek eredeti (vagy elnyomott) nemzeti identitásukhoz. Az az állítás tehát, hogy a szlovákok 1918 előtt nemzetük kihalásának küszöbén álltak, nem felel meg az igazságnak.

(A szerző a Szlovák Tudományos Akadémia és a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi karának munkatársa)