A kommunistáknak vezető szerepük volt jogfosztottságunkban

Mennyire volt elkerülhetetlen az 1948-as kommunista hatalomátvétel?

Erre persze nehéz válaszolni, de nagy valószínűséggel valóban elkerülhetetlen volt. Azt látjuk, hogy 1948-ra az összes kelet-európai országban végbement a kommunista fordulat. A háborút követően az egész térség szovjet befolyás alá került, s Moszkva lépésről lépésre mindegyik országban hatalomra segítette a kommunista pártot. Voltak országok, ahol pár évre létrejöttek koalíciós kormányok – ilyen volt Csehszlovákia és Magyarország is, máshol, például Romániában, Jugoszláviában vagy Bulgáriában rögtön a háború után kommunista vezetés veszi át a hatalmat. 1947-re azonban Európa kettészakadt, elkezdődött a hidegháború, s Moszkva kiadta az utasítást a kelet-európai kommunista pártoknak, hogy ahol még nem történt meg, szorítsák ki a nem kommunista pártokat a hatalomból. Csehszlovákia volt tehát az utolsó a sorban.

A korai csehszlovákiai kommunista vezetésben mennyire voltak jelen magyarok?

Csak mutatóba, legfeljebb 1-2 személy. A hazai magyar lakosság ugyanis teljesen ki volt zárva a politikai életből és a közéletből is. Elvesztette az állampolgárságát, s ekkor még javában folyik a lakosságcsere és a reszlovakizáció. 1948 februárja tehát egy ilyen jogfosztott állapotban találja a csehszlovákiai magyarokat.

Hogyan viszonyul ehhez az új kommunista vezetés?

Az az érdekes, hogy az egyszínű kommunista kormány a kisebbségpolitika terén folytatja a korábbi koalíciós kormányok gyakorlatát. Ez persze nem annyira meglepő, ha figyelembe vesszük hogy a magyarellenes politika kivitelezői 1948 előtt is elsősorban a kommunisták voltak. Például maga Klement Gottwald, aki már 1946-tól betöltötte a miniszterelnöki tisztséget, vagy a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság elnöke, Daniel Okáli. 

Mindez hogyan fért össze a kommunista internacionalizmussal?

A kommunista párt ebben az időszakban valahogy megfeledkezett az internacionalizmusról. A szovjet vezetés teljes mértékben átvette Edvard Beneš terveit a német és magyar ajkú lakosság kitelepítéséről, amelyeket a csehszlovák politikus még 1943 decemberében ismertetett Moszkvában. Így már a kommunisták által fémjelzett kassai kormányprogram is tartalmazta, hogy a német és magyar nemzetiségű lakosságot megfosztják állampolgárságától. Tehát 1943 végétől a kommunisták azok, akik vezető szerepet játszanak mindabban, ami a háborút követően a csehszlovákiai német és magyar lakossággal történik.

Mi történik a kommunista hatalomátvételt követő hónapokban?

1948 márciusában például kimondták, hogy a németeket és a magyarokat nem lehet felvenni az új hatalom kiépítésében nagy szerepet kapó akcióbizottságokba, amelyek helyi szinten végezték a tisztogatásokat. Az 1948 májusában elfogadott új alkotmány pedig úgy fogalmaz, hogy Csehszlovákia nemzetállam, amely mentes mindenféle ellenséges elemtől. Az 1948 tavaszán elfogadott iskolatörvény is kizárólag a cseh és a szlovák tannyelvet ismeri el, szó sincs benne bármilyen nemzetiségi oktatásról. Az év májusában megtartott parlamenti választásokon, amelyeken már csak a Nemzeti Front listájára lehetett szavazni, a németek és a magyarok még mindig nem szavazhattak. 1948 nyarán Daniel Okáli belügyi megbízottként kiad egy rendeletet a szlovákiai helységnevek megváltoztatásáról. Ekkor több mint 700 német, de főként magyar eredetű helységnevet szlovákosítanak el, egyebek mellett ekkor lesz Bősből Gabčíkovo, Ógyallából Hurbanovo vagy Tor­naljából Šafárikovo.

Mi okozta a kommunisták fordulatát ezen a téren, aminek következtében valamennyire rendeződött a hazai magyarok helyzete?

1989-ig a pártállami propaganda azt hirdette, hogy a kommunista párt volt az, amelynek köszönhetően a magyar lakosság visszakapta a jogait. Ez azonban erős ferdítés. A fordulat a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeinek a változása következtében állt be. Ez is ellentmondásos, hiszen korábban a magyarok jogfosztásának pont a szovjetek által támogatott kommunisták voltak a mozgatórugói. Ám 1947 után, miután kialakult a keleti és nyugati blokk, a Szovjetunió abban lett érdekelt, hogy a blokkján belül rend és nyugalom legyen, ezért arra ösztönözte kis csatlós államait, hogy rendezzék egymás közt ügyes-bajos dolgaikat. A magyar fél többször jelezte Csehszlovákiának, hogy a két ország kapcsolatai csak akkor mozdulhatnak előre, ha Prága rendezi a csehszlovákiai magyarok helyzetét. Tehát Moszkva és Budapest kettős nyomására végül 1948 végén elkezdődik a rendeződés.

Ez hogy nézett ki?

Először is a magyar nemzetiségű lakosság visszakapta az állampolgárságát. Persze ez megkötésekkel járt, például nem kaphatta vissza az állampolgárságát az, akit lakosságcserére jelöltek ki, vagy vétett a népi-demokratikus berendezkedés és Csehszlovákia ellen. Az 50-es években még körülbelül 20 ezer csehszlovákiai magyarnak nem volt állampolgársága, az ő státuszukat csak 1958-ban rendezik. 1948 novemberében a Megbízottak Testülete (az akkori szlovák kormány) hozott egy rendeletet arról, hogy a magyarok 50 hektárig visszakaphatják a földjeiket, feltéve, ha azokat még nem adták oda szlovák telepeseknek.

Mi volt a helyzet a kulturális jogokkal?

1948 végén engedélyezték egy kulturális egyesület létrejöttét, ez volt a Csemadok. Itt is gondok voltak, mégpedig a vezető kiválasztása kapcsán. Az eredeti elgondolás szerint Fábry Zoltán lett volna, ő azonban nem vállalta a tisztséget, mivel az új szervezet nem láthatott el érdekvédelmi feladatokat. Végül aztán Lőrincz Gyula került az elnöki posztra. Az is kérdés volt, hogy a reszlovakizáltak tagjai lehetnek-e a Csemadoknak, a pártvezetés ezt egy éven keresztül próbálta gátolni. 

Ekkor alakult meg lapunk is.

Valóban, 1948 decemberében meg­jelent az Új Szó, azonban e körül is problémák adódtak. Eredetileg ugyanis napilapnak szánták, ám bő fél évig hetilapként működött. Eleinte nem engedélyezték a lap terjesztését a reszlovakizált lakosság körében, attól tartva, hogy ezáltal esetleg visszatér régi identitásához. Végül 1949 elejétől lehetővé tették a Csehországba deportáltak visszatérését, így az év végéig a többségük hazatérhetett.

Mikor indították újra a magyar iskolákat?

1948-ban egy rendelettel újraindították a magyar nyelvű oktatást, ám a kezdetben csak a szlovák iskolák mellett működhettek úgynevezett magyar tagozatok. Ráadásul a városokban egyáltalán nem engedélyezték a nemzetiségi oktatást. Ekkor csak elemi, tehát 1-4-es oktatásról beszélünk, a felsőbb osztályokban már szlovákul tanultak a gyereket. Az igazi, teljes szervezettségű magyar iskolák csak 1950-től kezdenek megnyílni, ekkor indul útjára az első magyar nyelvű gimnázium is Komáromban.

Mindezek tükrében a hazai magyar lakosság miként viszonyult az új rendszerhez?

Erre a kérdésre nehéz egyértelmű választ adni. Nyilvánvalóan akkor sem volt a szlovákiai magyarság egy homogén egység, tehát különféle reakciók lehettek. A lakosság túlnyomó része valószínűleg nem szimpatizált az új rendszerrel, ám miután mégiscsak ez a rezsim adta vissza a magyarság állampolgári jogait, elképzelhető, hogy némileg megnőtt az elfogadottsága is. Máig hallhatjuk az idősebb generáció tagjaitól, hogy Gottwald elvtárs adta vissza a magyarok jogait. Ez persze nem igaz, ám a 40 év agymosása máig érezteti hatását.

A magyarok mennyire épültek be később a kommunista elitbe?

Mint már említettem, a háború utáni időszakban magyarok egyáltalán nem vehettek részt a közéletben, még párttagok sem lehettek. Ez 1948 után némileg megváltozott. Ekkor elkezdik bevonni a magyarokat is a pártmunkába, sőt, néhány olyan magyar kommunistát, akik a két világháború közötti időszakban is részt vettek a csehszlovák kommunista párt munkájában, vezető szerepbe is emelnek. Ilyen volt például Major István, aki a háború előtt képviselő is volt a parlamentben. Ő lett az újonnan megalakult Pravda kiadó vezetője. 1948 őszén a kommunista párt tanácsadó szerveként létrejött egy magyar bizottság, melynek az volt a szerepe, hogy segítse a magyarok helyzetének rendezését. Ebben részt vett a már említett Major István vagy Lőrincz Gyula, aki nem csak a Csemadokot, hanem az Új Szót is vezette. De említhetnénk Fábry Istvánt is, aki a 30-as években interbrigadistaként részt vett a spanyol polgárháborúban. Ez a három ember került a legközelebb a pártvezetéshez, mindhárman parlamenti képviselők s a párt központi bizottságának, tehát legfőbb politikai szervének a tagjai lettek.

Mi volt a helyzet középszinten?

Sokáig élt a gyakorlat, hogy a párt járási és helyi szervezeteinek az élén szlovákok álltak. Hosszú folyamat volt, mire a magyar lakosság számarányainak megfelelő képviseletet kapott a párt- és egyéb szervezetekben, például a nemzeti bizottságokban. Az 50-es évektől találunk számos olyan párthatározatot, amely azt mondja ki, hogy a magyaroknak helyet kell adni a különböző szervezetekben, mivel erősen alulreprezentáltak voltak.

Mennyire volt őszinte ez a hirtelen magyarbarátság a szlovák kommunisták részéről? Nem maradt meg a látens magyarellenesség?

Ez a fordulat eleve nehezen ment végbe. Paradox módon ugyanazok a személyek voltak megbízva a magyarok egyenjogúsításával, akik korábban a jogfosztásukat hajtották végre. Sokat elárul a valódi szándékokról, hogy a már említett magyar bizottság elnöke a korábbi kitelepítési biztos, Daniel Okáli lett. 

Ez teljesen abszurdnak tűnik. Vajon ez szándékos volt?

Ők voltak a párton belül a kisebbségi kérdés „szakértői”, így őket bízták meg kisebbségeket érintő feladatokkal, bármilyenek voltak is azok. Hasonló eset Ladislav Novomeský is, aki 1948 előtt iskolaügyi megbízott (miniszter) volt, így jelentős szerepet játszott a magyar iskolák felszámolásában. Ő is tagja lett az említett bizottságnak, így ezúttal a magyar oktatásügy helyreállítását kellett levezényelnie. Ezeknek a kommunistáknak persze nehezen ment az átállás, ezért is indult el ez a folyamat nagyon döcögősen. A magyarság helyzetének a rendezésében szerepet játszott az úgynevezett szlovák burzsoá nacionalistáknak kikiáltott párttagok (például Gustáv Husák, Daniel Okáli vagy Ladislav Novomeský) eltávolítása. Persze nem a magyarság ellen elkövetett bűnökért ítélték el őket, hanem mert csehellenességgel, s Csehszlovákia szétverésének a szándékával vádolták őket. Miután őket félreállították, a magyarokkal szembeni irányváltás is nagyobb lendületet tudott venni.

Valódi kisebbségi jogvédelemről azonban nem lehet szó…

Az volt a gond, hogy azokat a jogszabályokat, amelyek a magyarság jogait rögzítették, nem törvényben, hanem általában csak különféle alacsonyabb szintű rendeletekben rögzítették, amelyek általában még titkosak is voltak, így nagyon nehezen volt követhető s számon kérhető a betartásuk. Ezért jelenik meg 1968-ban, a prágai tavasz során a követelés, hogy a kisebbségi jogokat alkotmányos szinten erősítsék meg.