A huszadik század legfélreértettebb költője

A summás ítélet bizonyára igaz, ha úgy értjük, hogy a József Attila-i életmű túlságosan sokáig volt egyetlen értelmezés (ha úgy tetszik: félreértelmezés) rabja, túlságosan sokáig gondolták róla a kutatók, hogy – megintcsak leegyszerűsítve a dolgot – a róla szóló beszéd érvényes voltát elégséges azzal bizonyítani, hogy e beszéd igazát megegyeztetik a költő és a kor biográfiájának, életrajzának, történetének, azaz az ún. referenciáknak az „igazával”.

De az az orvos, aki e látlelet alapján azt a gyógymódot javasolja, hogy az előbbi recept egyszer s mindenkorra eldobandó, egy kicsit valószínűleg maga is hektikás. A biografista közelítésnek, vagy általánosabban fogalmazva: referencális műjelentésképzésnek a radikális elutasítása ugyanis feltételezi azt a műértést, amely kvázi nem félreértése a műnek, amely képes a mű „végső és egyetlen” értelmét felfogni. Márpedig ha igaz (...), hogy a mű alapismérve épp a termékeny félreérthetőség, az, hogy jelszerűségénél, kommunikációs természeténél fogva különböző jelentések képzésére és közvetítésére is képes, akkor tulajdonképpen minden műértés félreértés, s csak úgy különböztethetjük meg őket egymástól, hogy melyik terméketlen s melyik termékenyebb, illetve melyik állja útját az esetleges új műjelentések megképződésének, s melyik segíti az újabb és újabb jelentések születését.

A biografista vagy referenciális műközelítés jogosságának az elvetői, akik általában éppen a félreértés-elmélet hívei, észrevétlenül kicsit többszörös önellentmondásba bonyolódnak tehát: a félreértések egymásmellettiségének, esetleges szimultán gyümölcsözőségének az elfogadása helyett bizonyos félreértéseket elvetnek, s a saját félreértéseiket „végsőknek és egyetleneknek” tételezik, holott más vonatkozásban a „végső és egyetlen” műjelentésnek az abszurdságát vallják.

(...) a „félreértés” elméletének az igazát elfogadva is azt kell mondanunk, hogy József Attila élete anynyira ismert, élettörténetének fordulatai, tényei, drámái és végső tragédiája annyira provokáló, hogy ezeknek a referenciáknak, ennek a sorsnak (...) a bevonása a költő életművébe és a róla szóló irodalom értelmezésébe megkerülhetetlen. Angyalosi Gergely nemrégen Pilinszkyvel kapcsolatban írta le: „Az irodalom nem veteményeskert, amelyet óvón körülkeríthetünk, hanem nagy, lüktető, mindennel kapcsolatban álló heterogén létező”. József Attila költészetével kapcsolatban is elmondhatjuk ugyanezt.

S ugyanakkor e költészettel azt is meggyőzően lehet bizonyítani, hogy azért a lírai vers elsősorban mégiscsak nyelvi képződmény, hogy a költő számára a személyes és társadalmi lét is (vagy ahogy József Attila magára vonatkoztatva írja: még a proletárság is, amit az esetében sokan tartalomnak véltek), szóval a költő számára a valóságra vonatkoztatható tartalom, tehát a műben megjelenő referencia is forma, azaz nyelvi teljesítmény.

(...) József Attila születésének 100. évfordulójára Én ámulok, hogy elmulok (Lilium Aurum, 2005) címmel felvidéki magyar írók tollából is megjelent egy tisztelgő kötet, s (...) úgy vélem, azzal, hogy a mai József Attila-kutatás fő problémáit, erényeit és gyengéit felvázoltam, részben már a szóbanforgó kötetet is bemutattam. Mert ezen a – harminchat szlovákiai honosságú szerző negyven írását tartalmazó – könyvön, mint az egyszeri állatorvos lován, a téma minden egészséges megnyilatkozását és betegségét demonstrálni lehet, bár azt hiszem, hogy a kórok, amint az egy állatorvos lovához illik, túltengnek benne.

A „kórok” főleg abban nyilvánulnak meg, hogy a könyv írásainak nagy része a hagyományos proletár József Attilát, a szegények költőjét és váteszét idézik meg, s ezt az idézést mintegy éppen az életrajzi, a biográfiai József Attila-kép fogságában végzik, s ami még ennél is nagyobb baj, meg sem próbálnak ezen a képen – konkrét verselemzések és értelmezések vagy akár termékeny félreértelmezések segítségével (...) túllépni. (...) Foglalkozzunk most a gyűjtemény azon írásainak némelyikével, amelyek a termékeny értelmezések és félreértelmezések kategóriájába sorolhatók (...).

Cselényi László Szem-maró füstön c. József Attila-montázsa először 1980-ban jelent meg, később (1984-ben) a szerző a mű néhány részletét beépítette a Téridő szonáta c. terjedelmes kompozíciójába (...) S meg kell jegyeznünk, hogy a jobb sorsra érdemes opusnak az eddigi recepciója szinte a nullával egyenlő. A „szinte” határozószó pedig itt annyit jelent, hogy a Téridő-szonátába beépített részekről annak idején én magam tettem néhány írásos észrevételt, olyan értelemben, hogy itt a konkrét beteg apa motívumából kifejlesztett képsor és a József Attila-féle Dunánál töredékei, valamint a beteg költő (halála előtt írt) leveleiből vett idézetek egymás mellé rendelése érdekes transzmutációt eredményez. Valahogy így: ha a beteg apa József Attilát idézi, akkor József Attilához apa-képzetek rendelődnek, azaz ezt a képsort úgy is lehet olvasni, hogy a költő Cselényi László a költő József Attilát mintegy apjának, közvetlen ősének tekinti. Ami azért érdekes, mert Cselényi az egyéb nyilatkozataiban inkább a magyar költészet kassáki vonalához szokta magát sorolni.

1980-ban és 89-ben a Szem-maró füstön montázs mint önálló kompozíció elsősorban a bizarrságával tüntetett, s tulajdonképpen a kései József Attila avantgardizálásának hatott, ma, 2005-ben, a legújabb József Attila-kutatások tükrében azonban e mű (a teljes reménytelenség zaklatott, csonkolt szintaxisú képsorainak, a Dunánál c. vers néhány kiragadott sorának és a József Attila halála előtt született leveleknek ez a kvázi három szólamú rapszódiája) más jelentést kínál.

(...) Janzer Frigyesnek egy meghökkentő dolgozata arról, hogy a kései József Attila-versek olyan két, egymástól radikálisan különböző csoportra oszthatók (az egyik csoport jellemző darabjának Janzer a Dunánált, a másiknak a Kiáltozást tartja, s az egyiket Dunánál-vonulatnak, a másikat Kiáltozás-vonulatnak nevezi), amelyeknek alapján akár két József Attila nevű különböző költő létezését is fel lehet tételezni. S ezt nem képletesen kell értenünk. Magyarul: Janzer szerint vannak kutatók, akik elképzelhetőnek tartják, hogy mondjuk a klasszikus-romantikus hagyományra építő Dunánált és a többféle, egymásnak ellentmondó „igazságot” egyszerre kimondó és valló, halmazszerű Eszméletet két azonos nevű, de különböző azonosságú költő írta. (...) Cselényi László Szem-maró füstön c. montázsát ma, 2005-ben tehát a kései József Attilának erre az osztott személyiségére épülő szövegként is olvashatjuk.

A mű címe a Talán eltűnök hirtelen c. verséből való, amelynek egyértelműen a Kiáltozás-vonulatban a helye, s ennek a vonulatnak (a kétségbeesésnek s a teljes reménytelenségnek) a szókincséből építkezik a mű első szólama is (...). A második szólam a verzállal kiemelt Dunánál-motívumsor, amely kiemeltségénél fogva ugyan a központba törekszik, de a kétségbeesés, a reménytelenség szólama terjedelemben és erőben annyira uralja a vers terét, hogy a Dunánál klasszicizmusa szinte csak a szándék szintjén jut szóhoz. S az első jelentéssíkot erősíti tulajdonképpen a vers harmadik, levéltöredékekből szervezett szólama is, amelyben a beszélő (...) mintegy az első és második szólamban tett kijelentésekre reflektál.

A Cselényi-montázs osztott személyiségének a beszélője még belefér abba az általánosan elfogadott József Attila-képbe (...), amelyet „tragikusnak” nevezünk, de a fiatal Vida Gergely Na, JA! című palimpszesztusa már egyenesen a „tragikus kultuszt” kérdőjelezi meg. Már a Na, JA! cím, illetve annak JA monogramja olyan valakit jelöl, akit a beszélő fumigál (Na, ja!, már megint ő!). Itt még nem tudhatjuk, ki ez a JA, a mottóval kicsit közelebb lépünk az azonosításához, de még itt sem lehetünk biztosak a dolgunkban: „– És ő mibe’ utazik?/ – A téli éjszakába’. – Na, JA! Gondolhattam volna.” A „téli éjszaka” egyként utalhat József Attila Téli éjszaka c. versére és Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó c. regényére. A verscorpusból visszanézve viszont azt mondhatjuk, hogy akkor járunk el helyesen, ha – a Calvinoregény mintájára – József Attila olvasásáról való olvasásként, azaz néhány József Attila-vers olyan ironikus-parodisztikus „felülolvasásaként” olvassuk a művet, amelynek során végül és főleg a történet főhőse, s kisebb részben a „felülolvasó” válik az ironikus-parodisztikus felülolvasás tárgyává és vesztesévé.

Ez így meglehetősen csavarosnak tűnik, de biztosítom a Vida-mű potenciális olvasóit, hogy a kompozíció maga még csavarosabb. Elsősorban az allúziók sokasága nehezíti a megértését, de a valósnak ható groteszk alaptörténet (egy disznóölés eseménye, amely idézőjelbe van téve, jelezve, hogy azt valaki, talán maga a „téli utazó” olvassa) és a különböző irodalmi fikciók egymásba játszása, az alaki hasonlóságoknak a végletes kihasználása és kiélvezése, és még sok más poétikai-retorikai eszköz biztosítja, hogy végül a bonyolult utalásrendszer azonosítását és értelmezését már magunk is élvezzük. Olvassunk bele csak a mű elejébe: „lök csillámló szik / ez a hányadik / sora amit tölt / ime itt a költ”

Ez ugye önmagában is érthető groteszk kis vers (írhatta volna akár a szócsonkoló Cselényi is, ha csak minimálisan is hajlana a groteszkre!), de ha József Attilára vonatkoztatjuk, akkor játékba jön a komor szépségű-reménytelenségű Óda („Itt ülök csillámló sziklafalon”) és a nem kevésbé szép, komor és reménytelen „Költőnk és kora” is („ĺme, itt a költeményem. Ez a második sora.”), jelezve, hogy a mai olvasó mire reagál olvasás közben, olvasson bár akár tragikus életszituációkról. Ezt a groteszk olvasási alaphelyzetet fokozza/fejleszti/szélesíti aztán a vers egésze (...) valamiféle zanzásított komikus eposz méreteire (itt-ott mintha a Helység kalapácsa dikciója is fölsejlene a műben). A „cselekmény” „Az udvar szigorú gyöpén imbolygott, / volt vagy másfél mázsa” főlütéssel kezdődik (amelynek a lelőhelye ugye mindenki számára ismert!), s azzal zárul, hogy a haláltusáját vívó disznó a „végbeléből egy jókora adag, szokatlanul amorf székletet lövell egyenesen” a történet főhősének a jobb fülére, amit aztán a böllér (akiből egy alaposabb elemzés talán magát a megidézett József Attilát is kihámozhatná), mintegy a történet főhősét (a böllérinast?, a költőbojtárt?) is a „mozgás részesévé avatva” így kommentál: „Szerencsés vagy..., kakája a mindenségnek.” (Vö.: „Az örök anyag boldogan halad / benned a belek alagútjain”).

A beszélő pedig úgy válik az általa elbeszélt vagy olvasott történet vesztesévé, hogy ilyen borús végkövetkeztetést kénytelen belőle levonni: „lik végül minden / a költészet maga / széthull dara”. Ez nagyrészt megintcsak egy közismert J. A.-szöveg, de a jelentése ebben a montázsban nem József Attila-i. Eszerint ugyanis már a költészet sem képes (a József Attila-formulával élve) „szemléleti világegészt” nyújtani, de ugyanakkor a darabokra hullást (...), a tragikus létet is lehet nem-tragikusan szemlélni. (...)

H. Nagy Péter Két szonett 100 „bajt” csinál c. tanulmánya ötletesen és tanulságosan veti össze ilyen szempontból József Attila Emberek c. szonettjét a mű Kovács András Ferenctől származó átírásával. A szerző alapos mikrofilológiai elemzésének az eredményét az írás következő mondataiban foglalhatjuk össze: „Első közelítésre a József Attila-szonett állításai történetbölcseleti kérdésekkel társulnak. Az önidentikusnak, változhatatlannak elgondolt »szöveg« az interperszonális viszonyok (érdekmozgatta közösség) megtapasztalhatóságának állandósult alapját képezi.” De ha a verset újból és közelebbről megnézzük, látnunk kell, hogy „a szonett második fele... átírja az első két versszak materiális emlékezetét”, mintegy „dekonstruálja a saját retorikáját”, s „»A dallam nem változtat szövegén« kijelentés nyelvi ellendiskurzusát is kiépíti.” A J. A. szonettje címmel a verset átíró Kovács András Ferenc pedig semmi mást nem tesz, csak „hasznosítja, tovább gondolja e felnyíló horizontot”, azaz a József Attila-versben tiszta rímekbe s különböző retorikai alakzatokba oldódó „állandósult alapot” egy felüliratban (...) saját és sajátos szövegi-poetikai eszközökkel tovább oldja. (...)

A mű szinte taníthatóan példázza a szonett tézis-antitézis-szintézis-szerű struktúráját, a „de” kötőszó utáni rész ellentmond az első két strófa állításainak, mintegy valóban dekonstruálja azokat, de nem lehet nem látni, hogy ez a dekonstrukció tudatos: ironikus és önironikus. A beszélő tudatában van a dolgok változtathatatlanságának, s ennek ellenére, sőt talán éppen ezért, a reménytelenségét fájdalmas „kiáltozásba” oldandó „énekel teli torokkal”. Valóban „dallammal” akar változtatni a „szövegen”, a jelentésen.

S talán nem tévedünk nagyot, ha megkockáztatjuk a kijelentést: a kései József Attila ennek a paradoxonnak a jegyében élt és alkotott nagyot és maradandót. A „szövegen” (az „érdekmozgatta interperszonális viszonyokon”) briliáns verseivel sem tudott változtatni, de a „dallamnak” a „szöveg” (a referencia és jelentés) fölé rendelésével, valamint verseinek föntebb már tárgyalt osztott személyiségével költészetében olyan minőségi átrendeződés indult, amelyet Kulcsár Szabó Ernőék nyomán akár utómodern fordulatnak is nevezhetünk.

E fordulatot lehet sok oldalról közelíteni, mi írjuk még ide Paul Valéry egyik ide illő gondolatát: „A verssor esetlegessége kijavítja a terv hamis biztonságát”. A kései József Attila verseiben a „hamis biztonság” a költő „személyiségei” egyikeként működik és hoz létre a klasszikus-romantikus hagyományhoz kapcsolható műveket, de a korszak legalább annyira meghatározó, nagy verseiben (a Kiáltozás-vonulatban) az egzisztenciális reménytelenség alaktalanságával és iránytalanságával párosult „verssor- esetlegesség” a strukturáló erő. (...)

H. Nagy a József Attila-verset Kovács András Ferenc versének a hagyományaként vizsgálta-elemezte. Vajon ugyanaz volna a számára az Emberek jelentése akkor is, ha a József Attilát megelőző hagyományok összefüggéseiben vizsgálná meg a művet? Hátha az Emberek is fölülírása valaminek, mondjuk Vörösmarty Mihály Az emberek c. félelmetes erejű negatív utópiájának? József Attila tudatossága mellett nehéz elképzelni, hogy a versének a Vörösmartyéval csaknem azonos címe az azonosságnál fogva nem hord valami plusz jelentést is. S formailag mindkét versglóbusz a „gazság” s az „erény” sarkain forog, csak Vörösmartyé a rá jellemző makrokozmoszban, József Attiláé inkább a társadalom, a „család” mikrokozmoszában. S Vörösmarty verse a „Nincsen remény!” felismerésének a tébolyában fogant, József Attiláé a reménytelenséggel már mint állandósult létformával vet számot.

(Részletek a Komáromban, 2005. április 11-én, a Szlovákiai Magyar ĺrók Társaságának József Attila-ünnepségén elhangzott előadásból.)