A hagyományőrzés és a megújulás mezsgyéjén

Hiszek a mesterségbeni tudásban, a tisztességben, az erkölcsben, a megbízhatóságban, a pontosságban Honnan ez a vonzalom Máraihoz?

Régóta rajongója vagyok, főleg a nem fikciós írásai, az Egy polgár vallomásai, a Föld, föld!, a Kassai őrjárat és legfőképpen a naplók kötetei tetszenek. Szellemessége, emberismerete, éleslátása, szeretetre méltó esendősége, műveltsége, kérlelhetetlen erkölcsi magatartása fogott meg, az, hogy nem ismert megalkuvást. 1992-ben már készítettem egy műsort Márai naplóiból, ez az est annak a folytatása. Tíz évvel ezelőtt itt Kassán találkoztam a sógornőjével, és jóban voltam a budapesti unokaöccsével, Jáky Jánossal is, akik sokat hozzátettek a bennem kialakult Márai-képhez. Dokumentumokat és leveleket kaptam tőlük, melyekből néhányat fel is használtam a műsoromban. A munka során sikerült alaposan megismernem Márait, és ha létezik művészi magatartás és életút, amely közel áll hozzám, egy ember, akire hasonlítani szeretnék, valószínűleg ő az.

Pont az jutott eszembe, hogy az előadók általában saját magukat keresik egy-egy általuk kiválasztott szerzőben. Ön is így volt ezzel?

Valószínűleg. Sokféle estet csináltam már, Kosztolányit, Babitsot, Szép Ernőt, Radnótit és bizonyára mindegyik hatott rám így, vagy úgy. Máraival kapcsolatban sokszor mondogatják a „polgár”, a „társasági író” szavakat, azt, hogy a Márai-darabban játszó színésznek tudnia kell, hogyan fogtak meg akkoriban egy talpas poharat, vagy hogyan ül le az ember egy frakkban.

Mostanában kevesen tudják ezeket a dolgokat. A frakkot is inkább jelmezként viselik, mint ruhadarabként.

Igen, de nem ez a lényeges, ezek csak külsőségek, egyébként is száz év eltelt azóta, sokat változott a világ. A frakkviselés önmagában nem érték, de például az, hogy a frakkot viselő ember olvasson, hogy igényt érezzen a műveltségre, az igenis érték. Egy idő után mindenkinek meg kell találnia azt a bizonyos öt nélkülözhetetlen könyvet, amelyet a világ végére is elvinne magával. Márainál ez az öt könyv Marcus Aurelius Vallomásai, Stendhal Úti levelei, Goethe olasz útinaplója, a Biblia és egy versgyűjtemény volt. Lenyűgöző válogatás.

Ön szerint a mai világban egzotikusnak, nem mindennapinak számít az, hogy valaki tartja magát egy bizonyos műveltségi eszményhez? Az a bizonyos információdömping gátolja a szilárd értékszemlélet kialakulását?

A Kassai őrjáratban Márai azt írja, hogy ötven évvel ezelőtt az emberek úgy mentek színházba, hogy előzőleg elolvasták a darabot, ünnepi ruhát öltöttek, lelküket és testüket egyaránt felöltöztették erre az alkalomra, szándékuk és szokásaik szerint ez szertartás volt, feledkezés és megtisztulás. Hol vagyunk ma ettől? – írja 1941-ben! Azóta még 60 évet változott a világ. Életünk változások sora, ám az embernek meg kell őriznie bizonyos, számára fontos értékeket. Én sem vagyok már fiatal, és nagyon is érzem a megújulás és az állandóság kettősségét. Meg kell találni a helyes arányt. Szeretem a tradíciókat, ebből a szempontból már fiatal koromban is konzervatív voltam, hiszen a konzervatív ember „konzervál”, azaz megőriz bizonyos dolgokat. Ilyen szempontból Márait olvasni, vagy elmondani tőle néhány gondolatot, a konzerválás egyik formája.

Azt mondják, értékeket csak úgy lehet közvetíteni, hogy az előadó sajátjának tekinti a kimondott gondolatokat, és valahogy úgy adja elő őket, mintha ott helyben születnének, ahogy Latinovits adta elő József Attila verseit. Ön is törekedett arra, hogy Máraivá váljék másfél órára?

Ezeket a gondolatokat sajátjaimnak érzem, ráadásul ahogy folyamatosan olvasom Márait, a műsor is folyamatosan változik, új szövegeket építek bele. Ez az azonosulás és a távolságtartás furcsa keveréke. A Kaland főhősével, Kádár professzorral például teljesen azonosulok, mert orvosi köpenyt öltök, fonendoszkópot használok, úgy fésülöm a hajamat. De ha az eredeti darab került volna színre, éjfélig tartott volna, és halálosan unta volna a közönség. Ahhoz, hogy közvetíthető legyen a gondolat, alaposan meg kellett húzni a szöveget.

Gondolom, nem véletlenül jár le Miskolcra e szerep kedvéért. Önnek készítették elő ezt a változatot? Tasnádi Csaba rendező bizonyára tudta, hogy érdeklődik Márai iránt.

Igen, ez így lehetett. Amúgy ezt a darabot mi indítottuk útjára a Radnóti Színházban 1990-ben, már az én igazgatásom alatt. Mihelyt lehetett, műsorra tűztük, a professzort akkor Bács Ferenc játszotta. Bár mostanában ritkábban játszom vidéken, szeretek kimozdulni a fővárosból, szeretem az ilyen kirándulásokat. Jövőre valószínűleg Sopronban fogok vendégszerepelni.

Ha létezik művészi magatartás és életút, amely közel áll hozzám, egy ember, akire hasonlítani szeretnék, valószínűleg Márai az Ön milyen színműírónak tartja Márait?

Sokat kell húzni belőle, mert a mai néző ízléséhez képest kicsit hosszadalmasan fejti ki a mondanivalót. Van benne egy részletező, komótosan mesélő hajlam, mindennek megadja a megfelelő formát. Nemcsak annyit mond, hogy „Szeretlek!”, hanem bonyolultabban, két oldalon keresztül fogalmazza meg az érzést. Részletezi, ráérősen fejteget. Gyakran ismétel. Szerintem Márai lelkileg sokban hasonlított Molnár Ferenchez, akit szintén számos kritika ér manapság. Azt firtatják, mennyire tud aktuális maradni, mennyire játszható a 21. században. A következő szerepem a Radnóti Színházban Molnár Ferenc Az ördög című darabjának főszerepe.

Ezzel el is érkeztünk a „megfelelő színész, megfelelő szerep” témájához. Mindkét szerző speciális játszási módot, viselkedési módot, „szalon-etikett” beható ismeretét igényli, egyfajta „polgári” hozzáállást. Bár tudom, hogy ön nem szereti ezt a szót...

Amióta a politikusok kisajátították a „polgár” fogalmát, ritkábban használom. Amióta politikai szónoklatokban szinte kötőszóként szerepel, óvatosabbnak kell lennünk. Egyébként hibának tartom, hogy kevés mai színész tudja hitelesen eljátszani a huszadik század eleji polgárt, mert egyszerűen nem tudják, milyen volt. Színész-pedagógusként mondom, hogy a külsőségeket meg lehet tanulni: hogy a mandzsetta villanjon ki, hogy a nadrágot nem húzzuk fel annyira, hogy a meztelen lábszár kilátszódjon, hogy az ember tud nyakkendőt kötni, megfésülködik, egyenesen tartja a vállát, és a hölgy után ül le. Ezek kötelező színész-mesterségbeli dolgok, de formaságok. A belső tartalom, azaz a lényeg elsajátítása már sokkal nehezebb. Fegyelem, viselkedés, erkölcs – ezeket a nevelés során kell elsajátítanunk.

Márai és a nők viszonyáról mi a véleménye? Ebben is megmutatkozott az illedelmes polgár?

Emlékszik a napló utolsó kötetére, ahol a felesége, Lola haláláról ír? Ha van gyönyörű dolog a világirodalomban, ha létezik megrendítő szerelem, akkor ez a százötven oldal, ahol ápolja, szereti és végül eltemeti az asszonyt, biztosan az. Ez a kapcsolat hatvan évig tartott. Az ilyesmi nagyon ritka dolog. Márainak voltak szerelmei Lola mellett, ez köztudott, néhány színésznőhöz nagyon vonzódott, és ő is imádott tetszeni. A maga módján macsó volt, szellemesnek és szórakoztatónak tarthatták a nők. Akkoriban másképp udvaroltak. Egyik nagy szerelme, Tolnay Klári mesélte nekem, hogy amikor 1945-ben a Varázs című darabjában játszott, Márai nem azt írta neki, hogy „halálosan szerelmes vagyok magába”, hanem azt, hogy „nagyon szívesen találkoznék magával holnap délután a Margit híd budai hídfőjénél, de ha nem jó, akkor a pesti hídfőnél, és ha nem holnap délután, akkor holnapután reggel”.

Segíthet egy ilyen szerző eligazodni az embernek az életben?

Igen. Talán patetikusan hangzik, de a jó könyvek segítenek élni, segítenek megtalálni azt, amit az ember keres. Mondok egy példát. A Kalandban azt mondom a fiatal feleségemnek, hogy fel kell készülnöm az élet legnehezebb feladatára. Ő megkérdezi: mi az, a halál? Mire igen idegesen azt válaszolom: nem a halál, hanem az öregedés. Nincs nehezebb feladat, mint kapkodás és kétségbeesés nélkül, emberhez méltóan megöregedni. Nos, ezt én is így gondolom. A művészet egyik lényege, hogy az ember úgy érezze, helyette fogalmaz meg valamit az író. A másik kedvenc mondatom a darabból így hangzik: „Az egész életet elviseltem, s ez talán nem volt mindig olyan könnyű, mint sokan hitték”. Rólam is azt hiszik, hogy nekem minden olyan könnyen megy. Pedig dehogy, csak nem mutatom ki! Én is kevésbé temperamentumos, inkább angol típus vagyok, kevesebbet mutatok, mint amennyit érzek. Azt mondom, hogy „attól tartok, valami baj van”, és azt gondolom, hogy vége a világnak. Talán ez is egyfajta rokonság Máraival.

Ön évek óta annak a Radnóti Színháznak az igazgatója, amelyről sokan állítják, hogy egyike a legmarkánsabb budapesti teátrumoknak. Manapság nem divat társulatokban gondolkodni, szerintem mégis a jól összeválogatott színészgárdának köszönhető a siker.

Ez hosszú munka eredménye. Tizenhat éve vagyok igazgató, afféle veterán. Számomra egy színházban a színész a legfontosabb, ezért jelentős színészekkel igyekeztem körülvenni magam. Erős személyiségek vannak nálunk, többek között Csomós Mari, Schell Jutka, Kováts Adél, Kulka János, Cserhalmi György, Szombathy Gyula, Szervét Tibor, ám ezek a színészek sok mindenről hasonlóan gondolkodnak. Felvilágosult és európai, szabad szellemű, a humort, a derűt folyamatosan sugárzó, barátságos művészek ők. Viszont keményen és megszállottan tudnak dolgozni. Igyekszünk egyensúlyozni a hagyományőrzés és a megújulás határmezsgyéjén. Biztos, hogy ez ugyanúgy működik, mint Márainál, azzal együtt, hogy az évek múltával ebben az aránypárban több lesz a megőrzésből, és kevesebb a megújulásból. Ha viszont olyan fiatal munkatársakat hívok magam mellé, akik alternatívabbak, frissebbek, új színeket hoznak. Nagyon hiszek a mesterségbeni tudásban, a tisztességben, az erkölcsben, a megbízhatóságban, a pontosságban. Ezeket polgári erényeknek is szokták mondani.

Tényleg, ki volt Márai Sándor korában a külügyminiszter? Fecsó Yvett felvételei Egy igazgató a mindenkori politikához is kénytelen viszonyulni valahogy. Ön milyen „mechanizmusokat működtet” a jelenlegi kormány irányába?

Próbálok egy példával válaszolni. A kassai előadást követő fogadáson valaki a kedvezménytörvényről és magyar–szlovák államközi kapcsolatokról beszélt, én majdnem megszólaltam, csak azért tartottam a szám, mert én itt vendég vagyok. Ezeknek nincs köze a színházhoz. A politika befolyása szerintem túl erős, túl hangsúlyos, és nekünk az a dolgunk, hogy a színházon belül ne foglalkozzunk vele. Egy darabban, most már nem tudom, melyikben, azt kérdezi az egyik szereplő a másiktól, hogy ki volt Raffaello korában a külügyminiszter. A másik nem emlékszik rá, de azt tudja, hogy élt a 16. században Rómában egy Raffaello nevű festő. Tényleg, ki volt Márai Sándor korában a külügyminiszter?

Ön szerint száz év múlva nem fogják tudni, ki volt Orbán Viktor, de azt tudni fogják, ki volt Parti Nagy Lajos?

Nem hiszem, ez naivitás lenne a részemről. Parti Nagy Lajost sokkal ritkábban látni a tévében, mint a miniszterelnököt, bár bevallom, én a fordított aránynak jobban örülnék. A művészek, a színészek helyett manapság politikusokat látunk a médiában. Éjjel és nappal szerepelnek, jól-rosszul. Úgy látszik, ez a világ sora, különösen Európának ezen a táján. De a napi politizálásban a művészeknek nem szabad részt venniük. Drámainak tartom, ahogy Magyarország kettévált az utóbbi időben, és mostanában, a választások előtt ez még inkább megmutatkozik. Az, hogy ki melyik újságot olvassa, már elválasztja és egymás ellen fordítja az embereket. Most mindent alávetnek a politikai érdekeknek, pénzt, szakértelmet, még a nép boldogulását is.