A filozófus esete Csipkerózsikával

KESERŰ JÓZSEF

Különös, de rá jellemző módon ünnepelte meg nyolcvanadik születésnapját Heller Ágnes – írt egy könyvet. Persze nem akármilyen könyvet, hanem egy olyat, amelyik illik az alkalomhoz. A Filozófiám története egyedülálló vállalkozás Heller gondolkodói pályáján; itt próbálja meg először összegezni mindazt a tudást, amelyet az évtizedek során elsajátított. Az olvasónak persze azonnal kétségei támadhatnak: összefoglalható-e egy ilyen gazdag pálya háromszáz oldalon? Vajon maga a szerző a legilletékesebb saját művei megítélésében (mint azt a könyv hátlapján olvasható szöveg sugallja)? Nem kell-e attól tartanunk, hogy az egész magyarázkodásba, rosszabb esetben mentegetőzésbe fullad?

Kételyeink az olvasás előrehaladtával fokozatosan eloszlanak. Azt a kényesnek is nevezhető kérdést, hogy miként viszonyuljon a szerző korábbi, ma már elavultnak vélt gondolataihoz, Heller elegánsan oldja meg. Természetesen neki is szembesülnie kell azzal, hogy egyes gondolatai ma már távol állnak tőle. Ez azonban nála sohasem vezet a gondolat megtagadásához; filozófusként egyetlen járható út kínálkozik számára: továbbgondolni a problémát. Nem cáfolja és nem tagadja meg korábbi gondolatait, hanem igyekszik továbbmenni azon az úton, amelyet az adott gondolatok kijelöltek számára. Filozófiai kiindulópontja, a marxizmus kapcsán mindezt egy hasonlattal magyarázza: nem arra van szükség, hogy elvessük a marxista filozófiát (vagy bármilyen egyéb filozófiát), hanem arra, hogy – amennyiben e filozófia már nem tűnik számunkra kielégítőnek – fokozatosan cseréljük le egyes alkotórészeit, mint ahogy azt a görögök tették Thészeusz hajója esetében.

Kérdés azonban, hogy ugyanaz marad-e a hajó, ha fokozatosan minden alkatrészét kicseréljük? Heller szempontjából erre maga a könyv a válasz, amely egy meglepően folytonos gondolkodói pályát mutat be. Ennek a folytonosságnak a titka azonban nem a szerző élettörténetében, hanem gondolkodásának történetében gyökerezik. A Filozófiám története – mint a címe is sugallja – nem élettörténet (amelyből, mint Heller is mondja, mindenkinek több van), hanem privát filozófiatörténet. Azt igyekszik elmondani, hogy melyek voltak szerzője számára a legégetőbb filozófiai kérdések az elmúlt hatvan évben, és megpróbálja újragondolni a felvetett kérdések közötti összefüggéseket. A könyv tehát nem apológia, nem filozofikus memoár és nem is csupán összegzés, hanem eredeti gondolkodói teljesítmény.

Élet- és gondolkodástörténet ugyanakkor mégsem választható el végletesen egymástól. Itt-ott Heller is utal életrajzi összefüggésekre, amelyek olykor nem kis mértékben befolyásolták gondolkodásának alakulását. Persze amennyire csak lehet, a szerző igyekszik a személyes mozzanatokat háttérbe szorítani, hogy az kerüljön előtérbe, amit ő maga is fontosnak vél más gondolkodók esetében – a filozófiai persona. S valóban, ami az olvasót a leginkább megragadhatja e könyvben, az nem maga az ember (aki az írott lapok között úgyis elveszik), hanem a gondolkodó ember, a filozófiai személyiség, aki egy sajátos gondolkodásmód megtestesítője.

Mi jellemzi Heller filozófiai personáját? Elsőként talán az a mélyen gyökerező meggyőződés, hogy filozofálni csak egyes szám első személyben lehet. Más szóval, hogy a filozófia nem szakma (vagy nem csupán az), hanem – mint Descartes és az ő nyomán Edmund Husserl is állította – mindenekelőtt személyes ügy. A Filozófiám történetének minden lapját áthatja a gondolkodás szenvedélye és a filozófia iránti elhivatottság. Ennek az elhivatottságnak a két legfontosabb összetevője az önmagunkkal szembeni igényesség és az állandó nyitottság a másként gondolkodásra. „Nem volt kérdéses számomra, hogy a filozófiatörténetekben felsorolt filozófusok műveit eredetiben kell olvasni. Lehetőleg mindet, s lehetőleg hamar. Négy esztendő alatt, tizennyolc éves koromtól huszonkét éves koromig egyszerűen faltam a filozófia úgynevezett »klasszikusait«. Nem azért, mert szükségesnek láttam, hanem mert gyönyörűségem telt benne.” (27.) E szavak – azt hiszem – önmagukért beszélnek.

„A filozófiai személyiség kontinuitása” nem csupán visszatekintve ragadható meg. Heller azt állítja, hogy a filozófiai személyiség valamikor az ember húszéves kora tájékán kialakul, és a későbbiekben már nem sokat változik. Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem lesz idővel műveltebb, vagy – bizonyos értelemben – okosabb, de gondolkodói stílusa véglegesül. Heller saját gondolkodói stílusáról így nyilatkozik: a „filozófiában autodidakta vagyok”. (58.) Ennek a kijelentésnek megint csak semmi köze a mentegetőzéshez, de nem is a túlzott szerénység megnyilvánulásaként kell értelmeznünk. Sőt még csak azt sem jelenti, hogy ne lettek volna mesterei (maga mondja egy helyen Lukács Györgyről, hogy nélküle nem lett volna filozófus). Sokkal inkább egy alapvető belátást fogalmaz meg, amely szerint a filozófiában csak autodidakták lehetünk, azaz mindent magunknak kell megszereznünk, semmit sem bízhatunk másokra, semmit nem spórolhatunk meg. „Ebben az értelemben minden filozófus autodidakta.” (59.)

Minden elhivatottsága ellenére Heller mégsem abszolutizálja a filozófiát, nem hirdeti a filozófia felsőbbrendűségét. Ehelyett időnként kívülről tekint rá, amit egyébként minden valamirevaló filozófus megtesz, aki tudja, hogy a filozófiában nem a filozófia a legfontosabb (és nem is a tudás), hanem a gondolkodás. A szerző itt megint egy szemléletes képet alkalmaz a gondolat megragadására. A filozófia „trükkje (...) úgy írható le, hogy egy alapból, alapelvből érvekkel vezetik le, s azonosítják azt a legfőbb Jót, Igazat és Szépet, amelyet már a levezetés előtt ab ovo feltételeztek. (...) életre csókolják Csipkerózsikát, akiről pontosan tudják, hogy kicsoda, miért alszik és hol rejtőzik. Minden filozófus egy másik Csipkerózsikát csókol életre, így más legfőbb Jót, Igazat és Szépet varázsol elő egy kalapból”. (104.)

A gondolkodás akkor veszi kezdetét, amikor a filozófus megkérdőjelezi saját Csipkerózsikájának a létezését, s ez csak úgy lehetséges, ha őszinte marad önmagával szemben. Heller – Nietzsche nyomán – azt vallja, hogy a filozófusnak nem szabad hazudnia, még önmagának sem (legfőképpen önmagának nem). Az önbecsapás egyetlen ellenszere, hogy megpróbálunk becsületesen gondolkodni, erre pedig csak úgy lehetünk képesek, ha nem ragaszkodunk túlságosan kedvenc elképzeléseinkhez, hanem készek vagyunk azokat újra és újra szigorú kritikának alávetni. Csakis ennek az alapelvnek az alkalmazásával tudja elkerülni a filozófus azt a csapdát, hogy ne az évtizedek során szerzett tudásának fölényével tekintsen saját korábbi teljesítményére. Heller Ágnes minden bizonnyal megtehetné ezt, mégsem teszi. Nem ítélkezik egykori önmaga fölött, és nem is magyarázkodik, hanem megpróbálja megérteni valamikori önmagát, mégpedig úgy, hogy egyfajta belső párbeszédet folytat. Hiszen a filozófia, mint azt már a görögök is tudták (sőt nálunk jobban tudták), a beszélgetésből születik.

A filozófus önmagával folytatott párbeszédének talán legszebb megnyilvánulása a könyvben, amikor a szerző dialógust kezdeményez az álmában megjelenő fiatalkori énjével. (110–111.) E passzus azért is érdekes, mert egy újabb fontos dolgot árul el Heller gondolkodásmódjáról: eszerint a filozófus egyik feladata, hogy felülvizsgálja a legalapvetőbb gondolati sémákat. Ilyen séma például a „tiszta” gondolkodás mítosza, az az alapgondolat, amely szerint a filozófiai gondolkodás azonos a racionalizmussal. Heller ezzel szemben rámutat, hogy a gondolkodás nem tisztán ésszerű tevékenység, hanem nagy szerepet játszanak benne az érzelmek is. (Többet megtudhatunk erről a szerző nemrég újrakiadott – s részben átdolgozott – könyvéből, Az érzelmek elméletéből.) A nyugati filozófia főáramával szembeszegülve azt állítja, hogy a filozófiai gondolkodást is áthatja az intuíció, illetve az érzelmi involváltság. Nincsen tiszta gondolat, még az abszolút tudás sem mentes teljesen az érzelmektől, konkrétan attól a szándéktól, hogy megragadjuk és kimondjuk az igazságot.

A filozófusnak törekednie kell az igazság kimondására, nem tehet mást. Nem mindegy azonban, hogy ezt miképpen teszi. Heller Ágnes az a gondolkodó – s erről a Filozófiám története is meggyőzhet bennünket –, aki számára az igazság sosem előzetesen adott és abszolút érvényű, hanem folyamatszerű: olyan bölcsesség, amely csakis a gondolkodás munkája során jön létre. Ezt pedig folytonosan gyakorolnunk kell – még nyolcvanéves korunkban is.

(Heller Ágnes: Filozófiám története. Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2009)