A fény felé

indult el, mint oly sokan, akik úgy gondolták, mindegy, mi lesz, csak végre történjék valami. A sokk után aztán ő is elcsöndesedett, bár időnként még fel-felsiratott, de többnyire, mint az imbecillisek, feküdt ott nagy-nagy unalmában, kövér ujjaival a penészes falat kaparta és nyalogatta róla a meszet. Telt-múlt az idő. Gyermekévei alatt tulajdonképpen semmi említésre méltó nem történt, jámbor, félénk teremtés volt, napjait, mint a mormota, leginkább átaludta, s mivel szerette az édes süteményeket, lassan hízásnak indult. Egy alkalommal, csak úgy, brahiból, megevett egy gilisztát, két pókot és egy döglött szarvasbogarat; fiatal barátai napokig csodálták ezért, de hasonló vakmerő produkciókra később már nem vállalkozott. A futballért viszont rajongott, minden mérkőzést megnézett a televízióban, s bár a labdához semmi tehetsége nem volt, jelentkezett az ifjúsági csapatba. Egy ideig tartalék kapusként foglalkoztatták, de mivel az edzéseket hanyagolta, rövidesen elküldték. Igazából nem is nagyon bánta, ekkoriban inkább már afféle magának való emberke volt, s ha csak tehette, került minden társaságot. Képes volt például egész nap elülni egy sarokban különféle kínzó- és kivégzőszerkentyűket gondolva ki, vagy azzal szórakozni, hogy bizonyos szavak bizonyos betűit felcseréli: „sapargatom a keggem”, mondta egy alkalommal teljesen váratlanul, és még órák múlva is ezen nevetett. A szexualitást egy testnevelésórán, a mászórúdon fedezte fel, ahogy heréivel, hájas combjával úgy a táv felénél a nyirkos, hideg vasra tapadt, miközben a kimerültségtől és a kéjtől lihegett, átizzadt gatyával, csatakosan. E mozdulatsort, valamint a pózt később titokban többször is megismételte, de már nem érte be ennyivel, és fokozatosan továbbfejlesztette az öncsábítás ravasz kis trükkjeit, melyekben nagy-nagy találékonyságról és variációkészségről tett tanúbizonyságot. Barátai ekkor már nemigen akadtak, ideje nagy részét Dachau nevű harci kutyájával töltötte a koszos külvárosi utcákon csavarogva. Végül inni kezdett: előbb csak sört, aztán a sör-menta, sör-vodka, sör-menta-vodka, vodka-menta-vodka stb. kombinációk következtek, és lassan, ahogy az ilyenkor lenni szokott, alkoholista vált belőle. Ekkoriban talált vissza a stadionok környékére. A helyi erők előbb gyanakodva, később humorral, végül mint kabalát, maguk közé fogadták. Minden balhéban benne volt, önbizalma napról napra nőtt; ilyenkor úgy érezte, a víz alá tudna nyomni egy éhes anakondát és csomót kötni rá, vagy kitépni csavarostul egy betonba ágyazott esztergapadot…

A minap találkoztam vele, jött szembe az utcán, egyedül, megállítottam, cigarettát kértem tőle, tudtam, hogy van neki, és azt is tudtam, hogy ad, rágyújtottam, kettőt-hármat szívtam belőle, majd leeresztettem a karom, a szemébe néztem, aztán elmosolyodtam, és váratlanul lefejeltem, azonnal összerogyott, mint egy darab zsák, úgy vágódott a betonra, orrán-száján ömleni kezdett a vér, néztem egy ideig, aztán teljes erővel a gyomrába rúgtam, többször is, majd szívtam egyet a cigarettából, ráhamuztam, és még egyszer belerúgtam, olyan furcsa hörgő hangokat hallatott, mint az átvágott torkú disznó, figyeltem, ahogy elönti a vér, még a szemhéja alatt is vér volt, aztán mellé guggoltam, és közelről néztem a vergődését, ahogy lassan fehérre, kékre, szederjesre változik az arca, és elképzeltem, ahogy éppen most indul el a fény felé, kis kezeivel hadonászik, kaparja a falat és a meszet kóstolgatja, sorra falja az édes süteményeket, megeszi a gilisztát, a pókot, a szarvasbogarat, előbb a tévében nézi a meccset, később tartalék kapusnak áll, majd emberkerülő lesz és többnyire már csak egyedül „sapargatja a keggét”, elélvez a mászórúdon, majd a „gumikesztyűs”, „porszívócsős”, „horgászszilonos” változatok következnek, egy zavaros tekintetű kutya, és alkohol minden mennyiségben, aztán a helyi erők és a stadion újra, a „kitaposom a szart belőled!” meg a „söprés innen!”, végül egy cigaretta, amivel engem kínál, ahogy nyújtja felém, majd egy váratlan, fájdalmasan nagy csattanás, s mielőtt az életfilm utolérné önmagát, szétfeszítem az állkapcsát, torkából röhögve kihúzom a nyelvét, és figyelem, ahogy eredeti színe lassan visszatér, csak a vér marad ott, igaz, abból nem kevés, és néhány törött csont, de a vérzés eláll majd idővel és a csontok is öszszeforrnak, egyszóval, rendbe fog jönni, ne félj, mert az ilyen kis gecik megússzák, mindig megúsznak mindent… (György Norbert)