A demokrácia cseh filozófusa volt

Életének hetvenhetedik évében február végén meghalt Karel Kosík. Olyan írástudó volt, aki meghatározó módon hatott a cseh közgondolkodásra a hatvanas évek elejétől fogva. Nem túlzás az összehasonlítás: Kosík hatása a kortársakra olyan erejű volt, mint korábban Tomáš Garrigue Masaryk gondolatainak társadalomformáló kisugárzása. Kortársa, barátja és vitapartnere, Jan Patočka jellemzése pontos: „Olyan filozófiáról van itt szó, mely nyíltan a forradalom filozófiájának vallja magát – a forradalom itt az a mag, amely körül az egész problematika forog –, és ezt mint filozófia teszi, a társadalmi rendszerek határait átlépve, tárgyszerű vitákban, politikusok segédkezése vagy azoknak való segédkezés nélkül; viszonyaink között ez az a filozófia, mely történelmi és szellemi helyzetünket jelzi. Kosík filozófiája... korunk cseh filozófiája.”

Életébe gyakran beleszólt a történelem, és volt annyira szuverén egyéniség, hogy maga is merészen beleszólt a történelembe. Immár végleg lezárt életútja fölé bízvást idézhetjük tömör összegezésként, mottóként egyik sarkalatos gondolatát: „a lelkiismeret és a valóság közötti ellentét mindig radikális. Ezért a mi magatartásunk is mindig radikális. Vagy a lelkiismeret szabadsága, vagy a valóság diktátuma kormányoz bennünket. Válasszatok!”

Kosík választása mindenkor és a következményekre való tekintet nélkül a lelkiismeret szabadsága mellett szólt. Gimnazistaként a német megszállás idején egy ellenálló csoport tagja volt. Letartóztatták, társait kivégezték, ő pedig a háború befejezéséig a hírhedt terezíni kiserőd foglya maradt. 1945-ben tehetett érettségi vizsgát, aztán előbb a prágai, majd a moszkvai és leningrádi egyetemen folytatta tanulmányait. A tudományos akadémia filozófiai intézetének munkatársaként a XIX. századi cseh radikalizmus történetét dolgozta fel, majd 1963-ban látott napvilágot a marxi gondolkozás, illetve az egzisztencializmus közötti kapcsolatot elemző könyve, A konkrét dialektikája. Ennek köszönhette világhírét, hiszen a magyaron kívül lefordították németre (persze, a Szövetségi Köztársaságban és nem Ulbrichték), olaszra, angolra, franciára, japánra, spanyolra, katalánra, portugálra, szlovénra, szerbre. Ez már nem csupán egy cseh filozófus szakmai sikere volt, hanem ez a mű, amelyet negyven évvel ezelőtt szinte minden önmagára adó cseh értelmiségi elolvasott – a dogmatikus gondolkozás ellen, a gondolatok szabad áramlásának jogát hirdette meg. Ennek a meggyőződésének jegyében mondta el 1967-ben, a IV. csehszlovák írókongresszuson azt a felszólalását, amelyben Husz János példáját megidézve a progresszió jogait követelte egy megkövesedett rendszer felszámolásának igényével. Az az írókongreszszus a Prágai Tavasz nyitánya volt, Kosík felszólalása pedig a cseh, illetve a csehszlovák reformgondolkozás manifesztuma. 1968-ban kinevezték egyetemi tanárnak, 1971-ben pedig, természetesen, kirúgták.

Ettől kezdve a politikai titkosrendőrség állandó zaklatásának volt kitéve, műveit betiltották. (Egy olasz hírlapírónak adott interjújában ekként emlékezett az akkori helyzetére: „Emlékszem, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt gyakran beidéztek az államvédelemre, s feltették azt a kérdést: »Ön marxista?« Akkor azt válaszoltam: »Amíg Brezsnyev és Husák urak marxistáknak számítanak, nem tudok marxista lenni. Viszont ha én marxista vagyok, akkor ők megátalkodott antimarxisták.«) 1975-ben nyílt levelet intézett Jean-Paul Sartre-hoz, amelyben felhívta a figyelmet az akkori csehszlovákiai állapotokra, és a világ értelmiségének támogatását kérte a francia író-filozófus segítségével, hogy a cseh szellem szabadsága helyreállíttassék, és szűnjön meg az írástudók üldözése, a cenzúra rémuralma, mert – fejtette ki Kosík – a szabad gondolkozás sohasem lehet bűn. A párizsi Le Monde Kosík esszéjét Sartre válaszával együtt közölte, amelyben kifejtette: „ha Karel Kosík bűnös, akkor bűnös minden ember (nemcsak az értelmiségi, hanem a munkás, a paraszt is), aki átgondolja mindazt, amit tesz”. Ez a levélváltás volt a kezdeményezése annak a mozgalomnak, amelyet Charta 77 néven ismert meg a világ. És hogy Václav Havel, illetve Karel Kosík között – a világnézeti különbségek ellenére, de az emberi szabadságjogokban közös álláspontot képviselő emberek között milyen bensőséges volt a kapcsolat, azt Ludvík Vaculík híres Cseh álmoskönyvéből tudhatjuk. Az is jellemző, hogy ez az 1975-ös levélváltás 2001-ben (!) jelenhetett meg először csehül.

1989 után három könyve jelent meg, a legutolsó, Az özönvíz előtti elmélkedések 1997-ben. Életműve nem terjedelmes, de a gondolatok súlyát, a művek valós értékét sohasem azoknak terjedelme, hanem tartalma szabja meg. Még abban az esetben is, mint éppen Kosíkéban, ha a filozófus vállalta annak a kockázatát, hogy mondandóját ne csak a képzelt vagy a valós örökkévalóságnak címezze és ne elvontan szóljon, hanem, ha tetszik – akár, mint annak idején Masaryk tette volt – a közélet része legyen és hasson az emberekre. Egy 1992-ben keletkezett eszszéjéből idézek, amely egyáltalán nem mellesleg, először magyarul jelent meg az Irodalmi Szemle oldalain; Mayer Judit fordítása a kéziratból készült. A tíz esztendővel ezelőtti tétel félelmetesen és figyelmeztetően aktuális maradt. „A politikusok azzal biztatnak bennünket, hogy visszatérünk Európába, de nem kérdezik meg, vajon létezik-e még Európa? S mit jelent Európa? Az antik Görögországot, a kereszténységet, a felvilágosodást – Diderot-t, Mozartot, Kantot? Ez az Európa már nem létezik. A mai Európa egy planetáris komplexum része, amely, mint a pénzügyek, a tudomány, a technika és az ipar szövetsége uralja a »világot«, és a világűr bekebelezésére készül, az emberiség egy részének komfortot és jólétet nyújt, de ugyanakkor pusztítja a Földet és az embert. A devasztálás mindent megsemmisít, és az üresség egyre terjed, és elborítja az embereket. Az emberek lelke tömve van ürességgel.”

Kosík számára a cseh jelen annyi álsággal és kompromisszummal volt terhes, hogy kétségbe vonta, lehetséges-e egy tisztességes demokrácia felépítése. Annak a demokráciának az újrateremtése, amelyet ő ekként határozott meg: „Az ember és a népuralom (demokrácia) lényege a másik embernek, mint ugyanúgy jogosultnak, méltónak, szabadnak az elismerése”. Erre nem sok esélyt látott, és Lukács Györgyöt is idézve állapította meg: „A ma világa nem világszínház, nem a sors és az ember játéka, ahol az Isten a néző, hanem komédia, amelyben rossz szerepre kényszerítik a megalázott Istent, hogy tanúskodjon a rendszer mellett, amely az egyetlen realitás, amelynek nincsen alternatívája.” Ezt a jelenséget Kosík világfolyamatként érzékelte, és álláspontja az volt, hogy „a cseh helyzet, azaz a világdráma közép-európai variánsának az a sajátossága, hogy a globális folyamat úgy játszódik le, mintha Kafka és Hašek találták volna ki és írtak volna belőle egy groteszk komédiát. Mert Csehországban két egymást kiegészítő folyamat játszódik le: a XIX. század primitív kapitalizmusának restaurálása, illetve korunk neokapitalizmusának szofisztikus igazolása.”

Roppant visszhangot kapott a cseh szellemi életben Kosíknak az a szellemes meghatározása, hogy korábban szocializmus álnéven a lumpenproletariátus szerezte meg a hatalmat, jelenleg pedig kapitalizmust hirdetve a lumpenburzsoázia játszik vezető szerepet. Mi a lumpenburzsoázia? A lumpenburzsoázia nem a demokrácia híve, legfeljebb visszaél jelszavaival, hogy állandó harcot folytathasson ellene. Számára a törvényes rend lyukacsos, az államapparátus kompromittálható, a bíróságok alig léteznek, és olyan a kor atmoszférája, hogy jobb gazembernek lenni, mint tisztességesnek. Minden egy nagy „mintha” nevében zajlik: mintha kapitalizmus lenne, mintha betartanák a tisztességes játékszabályokat, mintha tisztelnék a törvényeket. „Csehországban sokat lopnak! – írta. – Kik lopnak? A taxisok, a pincérek, a cigányok? De ezek a kis tolvajlások, amelyek – mondjuk – ezresekben mérhetők és össze sem hasonlíthatóak azokkal a nagy rablókkal, akik vállalkozásaikban milliókkal és milliárdokkal játszanak, az igazságszolgáltatás pedig sohasem éri utol őket.” Illik? Nem illik? A nekrológ szerzője, jelen sorok írója óhatatlanul a mai magyar, szlovák és cseh valóságra gondol, amely nemhogy cáfolná, hanem naponta erősíti meg Kosík tragikus látleletét.

Kosík szerette a szemléletes hasonlatokat. Azok közé a ritka kivételként említhet# filozófiai írók közé tartozik, akiknek nem csupán gondolataik vannak, hanem élvezetesen szellemes stílusuk. Egyetlen példa... Kosík úgy hasonlítja a múltat és a jelent, hogy azt állítja: a korábbi korok embere templomokat épített, hogy megörökítse korát, a ma embere repülőtereket kíván az utókorra hagyományozni. „A templom és a repülőtér között az a lényeges különbség, hogy a templom a gyülekezés, az állandóság, az elmélkedés, az ünnep színtere, míg a repülőtér átmeneti tartózkodási hely, tranzit, ahol az emberek kényszerből találkoznak, sietnek és el is tűnnek a helyszínről.” Ezért olyan nehéz a demokratikus társadalom felépítése, mert hosszú folyamatról és szilárd állandóságról van szó, maradandóságról az örök változásban. És még egy ugyancsak aktuális tételét kell idéznem: „A demokrácia akkor bizonyítja be életképességét és történelmi jogosultságát, amikor elméletben és gyakorlatban felszámolja azokat a kételyeket és kifogásokat, amelyeket vele szemben a nem demokrata gondolkodók, Nietzsche és Heidegger felsorakoztattak. Ebből a szempontból nézve Churchillnek az a gyakran idézett szellemes megállapítása, hogy a létező demokrácia ugyan nem jó, de nincs nála semmi jobb, rosszul leplezett tanácstalanságnak tűnik”.

Pesszimista lett volna Kosík? Ezt is meg lehetne érteni, hiszen nem éppen vidám, s még kevésbé nyugalmas életet élt. Mégsem nevezném pesszimistának, inkább az igazság kimondása volt számára örökös és önmagát folyamatosan kötelező kényszer. Egyik esszéjének ezt a címet adta: A száműzetés igazsága, az igazság száműzése. Ebből idézek: „Az emberek elűzik házukból az igazságot és nem akarják tudni, hogy valójában mi történik odakint. Nincs bátorságuk ahhoz, hogy lássanak és halljanak, óvatos megfélemlítettségbe vonulnak vissza, és tudatukat éppen úgy, mint lelkiismeretüket, a legkülönbözőbb ideológiákkal, azaz hazugságokkal altatják el. A száműzöttség nem a kisebbség előjoga. Mi mindannyian önkéntes száműzöttek és üldözők vagyunk ezen Földön, és azok is maradunk mindaddig, amíg megengedjük, hogy az igazság száműzöttként és üldözöttként bolyongjon a Földön. Világ száműzöttjei, egyesüljetek!...”

Kosík Masaryk szellemi hazájában érezte igazán otthon magát, és éppen ezért tartotta annyira fontosnak az igazság keresését és kimondását. Ő volt az első, aki felfedezte a két nagy prágai, Franz Kafka és Jaroslav Hašek szellemi rokonságát a kiszolgáltatottság elleni könyörtelen küzdelemben. És egyik tanulmányában Hašek regényének arra a jelenetére hivatkozik, amikor a tábori pályaudvaron Švejk sörre invitál egy sebesült magyar katonát. „Hašek megértette – fejtegette Kosík –, hogy a háborúban, a börtönben, a kórházban, a bolondok házában az ember nem törekedhet semmire, mert minden igényét kielégítik. Az intézmény gondoskodik az ételről, az italról, a ruháról, a lakásról. Ezzel ellentétben az ember vendégül látja a másik embert és így mutatja ki jóindulatát. Švejk a tábori pályaudvaron sört rendel a sebesült magyar katonának, s nem érti ugyan, hogy mit beszél, de meghallgatja őt. Ebben a megvendégelésben, beszédben és hallgatásban találkozik két ismeretlen ember, mint ember.” Kosík életműve azt célozta, hogy találkozzon és megértse egymást ember az emberrel. Ekként egyesüljenek „a világ száműzöttjei”...