A „csináljunkmárbotránytisták”

Meglepődve olvastam írását, s nem kívánok vitatkozni Önnel a hatalom „nehogymábajlegyenistáiról”, hiszen nyilván ez az Ön tapasztalata társadalmunkról, csak szeretném néhány gondolatomat megosztani Önnel. A jó újságíró, publicista a jól informáltságáról ismerszik meg, ugye.

Azt, hogy egy ötperces telefoninterjúban mit mondtam a kassai indulatok kapcsán, én tudom, és Rácz Vince, aki az interjút készítette, s válaszomat leegyszerűsítette. Nem biztos, hogy fontos, ezért csak tömören összefoglalom, mit válaszoltam az alábbi kérdésekre: „Ön szerint is provokáció-e az árpádsávos zászló?”, és: „Komáromban a közönség körében is botrányt keltene-e ez a színpadi gesztus?” Örkény tragikomédiájában nem szerepel ez a momentum, s mivel nem láttam az említett előadást, s nem tudom, mi volt az alkotói szándék és milyen volt a kivitelezés, olvasható-e pontosan a gondolat, mivel-hogyan társítják az árpádsávos zászlót, ezért nem tudom megítélni, helyes volt-e Kolár Péter döntése. Az biztos, hogy a nézők egy részének Komáromban is provokációként hatna a zászló színpadi használata, hiszen a magyarországi belpolitikai konfliktus határon túlra is átnyúlik és megosztja a magyarságot. Ebből a gondolatmenetből a szerkesztő csak azt ragadta ki: igen, provokációnak gondolom. Ez természetesen az én bajom, és a szerkesztő hibája.

De hadd mondjam el, hogy az aktuálpolitikai utalásokon kívül nézőink egy része provokációként éli meg azt is, hogy a színpadon káromkodnak, vagy a színház merészebb darabot választ, netán a rendező a kissé porlepte klasszikust újraértelmezi. Bizonyos körökben minden provokációnak minősül. Csak az nem mindegy, mi a provokáció célja, és pontos-e az a jelzésrendszer, amelyben az említett színpadi gesztus megjelenik.

ĺrásából számomra az derült ki, nemcsak ezzel nincs tisztában, kedves Barak úr, színházunk helyzetét, problémáit, aktuális előadását sem ismeri, nem beszélve arról az időszakról, amikor Kassán művészeti vezetőként közreműködtem. (Jó pár „botránykeltő” előadás fűződik nevemhez, s a botrányt elsősorban intellektuális botrányként értem.)

A sajtó nyilván jó tükör lenne, milyen kár, hogy az Új Szó is egyre kevesebbet foglalkozik velünk, s majd fél éve nem jelent meg kritika előadásainkról. Innen valószínűleg nem szerezhetett információt rólunk. Talán ha működne a sajtó–színház viszony, olvashatta volna, hogy épp túl vagyunk egy bemutatón, amely megosztja színházunk közönségét, s nagy sikert aratott a fiatalok körében. Ez az előadás – Martin McDonagh Macskabaj című abszurdja – a megosztottságról is beszél, arról, hogy még a pusztításban, ámokfutásban sem vagyunk egységesek, arról, hogy csak pillanatokig, egy-egy közös ellenség erejéig vagyunk képesek összetartani, de az ellenségkép elhalványulásával az egyik féreg felfalja a másikat. Ilyenek vagyunk: ők írként, mi magyarként…

Nagyon sajnálom, hogy nem látta az előadást, mert így nem értem, mi jogosítja fel az általánosításra, az ítélkezésre. Cenzorokat emlegetni nyilván tetszetős dolog, utánajárni, s tudni, miről írok, ez már bizony több munkával jár. És csak mellékesen jegyzem meg, egy próbafolyamat alatt számtalan gesztus, jel, mondat kerül ki és be az előadásba, különböző okokból: érthető-e, következetes-e. Hatást és hatásvadászatot csak egy hajszál választ el egymástól. Nem mindig egyszerű dönteni. Az alkotófolyamat dilemmáit Ön a cenzúrával társítaná?

ĺrásában felteszi a kérdést, vajon mi az istennyiláért járnak az ilyenek színházba? És akkor hadd kérdezzek én is: vajon mi az istennyiláért nem járnak az olyanok, mint Ön, tisztelt Barak úr?

Nem kívánom, hogy elnézést kérjen tőlem az Új Szó hasábjain, egyáltalán ne kérjen elnézést, hogy olyasmivel vádol, amit nem mondtam, s olyan színben tüntet fel, hogy az a becsületsértés határait súrolja. Elégtétel lenne számomra, ha a következő bemutatónkon (Karamazov testvérek, rendező: Martin Huba, 2007. április 27. Komáromi Jókai Színház) találkoznánk.

Üdvözlettel:

Tóth Tibor, a Komáromi Jókai Színház igazgatója