A csendes gyász és az ujjongó öröm napjai

Somogyi Tibor reprodukciójaEzt a csöndes csodát hirdetik a világ keresztényei vigasságos, hangos, nagy örömmel már évszázadok óta szinte változatlan rítusokkal és hagyományokkal. Török Józseffel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának professzorával a húsvét megtartásának történetéről és az ünnep üzenetéről beszélgettünk.

A keresztények mióta emlékeznek meg Krisztus kínszenvedéséről, kereszthaláláról és feltámadásáról a ma ismert formában?

A negyedik században kezdték a keresztények az apostoli alapítású ünnepeket úgy ülni, ahogy azt Krisztus életének tanúi meghagyták. Ők ott voltak vele az utolsó vacsorán, látták, amint meghalt a keresztfán, majd sírba tették, és a föltámadott Krisztus is nekik jelent meg. Ezek a tanúságtételek döntően meghatározzák a keresztény húsvétot, amelynek ószövetségi előzményei vannak. Mi ezeknek az ószövetségi előképeknek a beteljesedését látjuk Jézus életének történeti eseményeiben.

Arról tudunk valamit, hogyan, milyen rítusokkal tartották meg az ünnepet?

Szent Pálnak van néhány levele, amelyeket húsvéti leveleknek is nevezünk, mert a húsvét megünnepléséről beszél bennük. Ezek közül a legfontosabb a korinthusiakhoz írt első levél, amelyből világosan kiolvasható, hogy ott megülték az ünnepeket. Ezen kívül a rómaiakhoz és az efezusiakhoz írt ünnepi epistolákban is találunk utalásokat a húsvét megünneplésére. Jézus életének eme eseményei egybeestek a zsidó Nisan hónap 14-én kezdődő Pészahhal, amely eredetileg mozgó ünnep volt. Az első keresztények Jeruzsálemben köztudottan zsidókból lettek és ők az ősi rítus dátuma és hagyományai szerint ünnepeltek, hiszen amikor Jézus az utolsó vacsorán azt mondta: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, világosan ránk hagyta, mit kell tennünk. A megtört kenyér és a bor misztériuma, vagyis a bennük rejlő eukarisztia szentsége Jézus kereszthalálakor világosodott meg, és ne felejtsük el, hogy a feltámadás után az emmauszi tanítványoknak is kenyértöréskor tárta fel kilétét az Úr, hogy még negyven napig taníthassa őket.

Az ünnep időpontja mikor állandósodott?

A zsidók holdnaptárat használtak, a római polgárok viszont a napév szerint igazodtak. Ahogy egyre több nem zsidó származású ember keresztelkedett meg, a húsvét megünneplése is két hagyományt követett – a zsidókból lett keresztények a zsidó húsvéthoz alkalmazkodtak, a római és nyugati hagyomány pedig azt szorgalmazta, hogy az ünneplés kapcsolódjon Krisztus tényleges kereszthalálának és feltámadásának napjaihoz. A vita azonban újra meg újra fellángolt – az egyházatyák műveiben ez pontosan nyomon követhető –, de végül a nyugati ünneplésmód győzött, mert az első egyetemes zsinat, a níceai, amit Nagy Konstantin császár hívott össze 325-ben, előírta az egységes ünneplést a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra virradóan. Azok a keresztények azonban, akik nem a Gergely naptárt, hanem a Julianus naptárt használják, ma is eltérő időpontban ünnepelnek.

Jézus életének, szenvedésének és halálának helyszínei mind ismertek, biztosak lehetünk abban, hogy valóban ott történt minden, ahová ma hívők ezrei zarándokolnak?

Bár a régészek javarészt csak a XIX. és XX. században tárták fel az addig többször is lerombolt Jeruzsálemet, a történelmi helyszíneket mind megtalálták. Ez annak is köszönhető, hogy a hívő közösségek őrizték a szent helyeket, és a kereszténység gyakorlásának engedélyezése után Nagy Konstantin császár édesanyja, Ilona császárné maga ment Jeruzsálembe, hogy felkutassa Krisztus életének és halálának színhelyeit. Ezeken a helyeken templomokat építtetett, így ma szentélyek őrzik nagyon jól és pontosan a helyeket, ahol Jézus élt és meghalt értünk. A jámbor hagyomány szerint Ilona császárné találta meg a szent keresztet is, amelyre a Megváltót felfeszítették, de ez nem hittétel, a helyszínek viszont biztosak. Ilonát később ezen érdemei miatt avatták szentté, és általában a keresztfával szokták őt ábrázolni.

Az elmúlt évszázadok során a világi és egyházi történészek találtak olyan tárgyi és írásos bizonyítékokat, amelyek a nem hívők számára is megkérdőjelezhetetlenné teszik a nagyhét történéseit?

A XIX. században bukkantak rá a kutatók egy útleírásra, amelynek a szerzője egy, a mai Dél-Spanyolország határán elterülő Aquitániából származó Eterea nevű gazdag hölgy. A könyv magyarul is megjelent Ivancsó István fordításában, a címe Eterea útinaplója. Ez a hölgy 384-ben és 385-ben szolgái kíséretében bejárta a Sínai-félszigetet, valamint Kis-Ázsia egy részét, és pontosan a nagyhetet töltötte Jeruzsálemben. Az utókor nagy örömére a barátnőinek nagyon pontosan leírta élményeit – ilyen minden részletre kiterjedő figyelem és ekkora közlési kedv valóban csak a hölgyek adottsága. Nos, ez a minden bizonnyal igen bájos hölgy kimerítő részletességgel beszámolt arról, hogyan ünnepeltek a jeruzsálemiek virágvasárnaptól – bár ezt a szót ő még nem használja – a feltámadás napjáig. Ezt írja: „Másnap, vagyis vasárnap, belépnek a húsvét hetébe, amit itt nagyhétnek neveznek. Miután elvégezték a kakaskukorékolástól kezdve azt, amit a feltámadás templomában, illetve a keresztnél szoktak végezni reggelig, felvonulnak a nagyobb templomba, amit mártíriumnak neveznek, azért, mert ez a Golgotán van, a kereszt mögött, ahol az Úr szenvedett... A templomban kihirdetik, hogy a hetedik órában – ami a mi déli egy óránknak felel meg – legyenek a hívők az Olajfák hegyén lévő templomban, ahol az Úr tanított…. Ekkor az egész nép felmegy az Olajfák hegyére, ahol himnuszokat énekelnek és a tizenegyedik órában felolvassák az evangéliumból azt a részt, ahol a pálmaágakat lengető gyermekek találkoznak az Úrral azt mondván: áldott, aki az Úr nevében jön. Ezután a püspök és az egész nép gyalog vonul le az Olajfák hegyéről himnuszok és antifónák éneklése közben.” Etereát nagyon magával ragadhatta a látvány és a hangulat, mert azt is leírja, hogy még azokat is elviszik a többiek, akik nem tudnak járni, az aggokat és betegeket karjukra veszik, a gyermekeket nyakukba ültetik és mindnyájan pálma- és olajágakat lengetve vonulnak egész Jeruzsálemen át a Feltámadás templomába.

Virágvasárnap még az örömteli üdvözlés, az ujjongás ünnepe. A nagypénteki gyászra hogyan emlékezik Eterea?

Feljegyzései szerint nagypénteken, mielőtt a nap felkelne, elmennek ahhoz az oszlophoz, amelynél megostorozták Krisztust. Innen visszatérnek pihenni házaikba, aztán a Golgotára mennek a kereszthez. A püspöknek egy széket tesznek a kereszt mögé, eléje pedig egy leterített asztalt, majd a diakónusok előhozzák azt az aranyozott ezüst ládikát, amelyben a szent kereszt fája és felirata van. Felnyitják, felmutatják a népnek, majd a püspök a szent fa végeire teszi a kezét, a hívők pedig egyesével az asztalhoz járulnak, és hódolatuk jeléül megcsókolják a kereszt fáját. Közben a diakónusok figyelő szemmel őrzik a szent fát. Eterea azt írja: erre azért van szükség, mert azt beszélik, hogy valaki régen egy harapást ejtett rajta és a fogai közt elvitt egy darabot belőle. Tehát a diakónusok ott állnak körben és vigyáznak, nehogy valaki ismét ilyesmire vetemedjen. A nap hatodik órájában akár esik, akár hőség van, a kereszt és a Feltámadás temploma közti hatalmas térre megy a nép, és a hatodik órától a kilencedik óráig, vagyis délután háromig olvasmányokat olvasnak az Úr szenvedéséről. Az egész gyülekezet érzelmeit kifejezi – írja Eterea –, hogy nincs se kicsi, se nagy, aki ezen a napon, ebben a három órában ne sírna hihetetlen módon azon, hogy az Úr ennyit szenvedett értünk. A kilencedik órában János evangéliumából azt a részt olvassák fel, ahol az Úr kiadta lelkét, majd egész éjszaka virrasztanak, mint nálunk – jegyzi meg Eterea. Csupán annyi a különbség, hogy a megkeresztelkedett neofitákat, miután kiléptek a medencéből és felöltöztek, a püspökkel együtt kísérik a Feltámadás templomába.

A feltámadás szertartását szombaton este vagy vasárnap hajnalban végezték?

Nagyszombat estéjén olvasták el a feltámadás örömhírét az evangéliumból. Késő este kezdték a szertartást és vasárnap fejezték be, mivel az Úr napja már az apostolok idejében is a vasárnap volt. Egész éjszaka a Szentírást olvasták, imádkoztak, a püspök beszédet mondott és hajnalban tartották a szentmisét, mert a felkelő napban a feltámadó Krisztus szimbólumát látták. Eterea szerint a húsvéti szertartásokat Jeruzsálemben is úgy végezték a húsvét nyolc napja alatt, mint az ő hazájában – ugyanazzal a pompával és ugyanazokkal az előkészületekkel. Azt már én fűzöm hozzá, hogy azért a nyolc nap, mert a nyolcadik nap az örökkévalóságé és az ünnep nyolcada az örökkévalóság szimbóluma.

Eterea azt is lejegyezte, milyen étkeket fogyasztottak a jeruzsálemiek a nagyhéten és húsvétkor?

Ilyesmiről nincs szó az útinaplóban – nyilván azért, mert a vallás csak a böjt megtartását írta elő, azt nem, hogy mit kell fogyasztani a nagyhéten és húsvétkor. Ez inkább a néphagyományban alakult ki. A magyar nyelv nagyon szépen utal is rá az ünnep megnevezésével, hiszen a húsvét, a húsnak a visszavételét jelenti. Van ennek teológiai jelentése is: Isten hús-vér emberi alakot öltött értünk, és ilyen szempontból a húsvét a megtestesülés következménye. Jézus a feltámadás után újra felveszi megdicsőült testét, amelyet a hitetlen Tamás meg is tapintott, tehát emberileg érzékelhető volt. Az ünnep magyar megnevezésében ez mind benne van és csak ebben, mert a többi nyelvben a Pészahból vezették le.

Az apostolok visszaemlékezésein kívül laikus szemtanúk feljegyzéseiben, leveleiben is megőrződött azoknak a szent napoknak a története?

A rabbinikus irodalomban sok utalás van ezekre az eseményekre, de nagyon negatív hangnemben, hiszen ők nem fogadták el Jézus tanítását. Ifjabb Plinius 112-ben intézett levelet a császárhoz, hogy mondja már meg, mit kell csinálni ezekkel a keresztényekkel, akik valami Krisztust imádnak, minden vasárnap hajnalban összejönnek, és hangosan imádkoznak, énekelnek. A császár azt válaszolta neki, hogy ha feljelentést tesz valaki, akkor üldözze őket, de ha nem, akkor ne kínlódjon velük. Josephus Flaviusnál az első század végén két utalás is van Jézus Krisztusra. Ebből a kritikusok az egyiket hitelesnek fogadják el, a másikat későbbi betoldásnak, de erre én azt mondom, hogy egy szövegkritikus Szent Pál egyik leveléről is azt állította, hogy három különböző szerzőtől van. Mire a kollégái megszerezték az ő egyik magánlevelét, ugyanazzal a számítógépes programmal elemezték, és az tizenhat szerzőt mutatott ki. A második századtól kezdve egyre több helyen fordulnak elő Jézusra és követőire utaló szövegek, főleg a keresztényellenes iratokban. A művelt rómaiakat rettentően sértette, hogy ezek a tanulatlan, írni, olvasni alig tudó emberek, akiket ők rabszolgaként tartanak, valami Krisztust emlegetnek, és azt mondják, nem szabad hajszolni az élvezeteket, cserélgetni a házastársakat, kitenni a nem kívánt újszülötteket az ajtó elé, elhajtani a magzatokat. Hogy lehet az, hogy ezek az emberek erkölcsösebben akarnak élni, mint az uraik? Ekkor születik a keresztényellenes irodalom, amire az apologéták, a védőbeszédek írói adják meg a választ. Justinos 150 táján írja meg az első levelét Antoninus Pius császárnak, és ebben leírja az ünneplés módját, hogy kenyeret és bort hoznak az elöljáróhoz, aki hálát ad ezekért és a borhoz loccsant egy kis vizet. Mindent természetesen nem árul el, hiszen létezik a titokfegyelem – aki meg akar keresztelkedni, az csak a keresztelkedés előtti hetekben ismerheti meg a teljes keresztény hitet részletes, folyamatos bevezetés során. Egy pogánynak nem szabad ismernie a keresztények gyülekezési helyeit és szertartásait, neki csak annyit kell tudnia, hogy békés emberek, nem bántanak senkit, nem bűnözők, befizették a császárnak az adót, ezért hagyják békén őket.

A szent kereszt töredékén kívül fennmaradtak olyan tárgyak, amelyeket Jézus érintett, amelyekről bízvást azt lehet mondani, hogy az ő emlékét őrzik?

Nem. A torinói lepel az egyetlen, amelyről még vitatkoznak a tudósok, de a vizsgálata során a nyolcvanas években olyan manipulációknak vetették alá, amelyek miatt nem lehet minden kétséget kizáróan a hittételek közé sorolni. Személy szerint én el tudom fogadni, mert a Krisztus korabeli pollenszemeket és pénzérméket, amelyeknek a lenyomata látszik a szem helyén, nem tudták volna kitalálni a későbbi hamisítók. Mint ahogy a fényképezés technikájának feltalálása előtt negatív lenyomatot sem tudtak volna készíteni, hiszen arra is csak később jöttek rá, hogy negatív képről van szó. Amennyiben ez volt Krisztus halotti leple, megilleti a tisztelet, úgy, mint minden tárgyat, amelyet a jámbor hagyomány megőrzött. A hitet azonban nem ezek adják, az meggyőződésből támad és az apostolok tanúságtétele a garanciája. A hitünket mind csakis Istennek köszönhetjük, mi magunk pedig esendő emberként megküzdhetünk érte, és boldogok azok, akiknek megadatik a felismerés világossága.