A baloldaliságból való kiábrándulás könyve

Egy „író-olvasó találkozó“ Márai Sándor kassai szobránálA szerző felvételeÖt év múlva egy franciaországi és egy szlovákiai kulturális fővárost választanak ki Brüsszelben, a nemzeti kormányok ajánlása alapján. Magyarországon tavaly Pécs győzött, megelőzve a fővárost is. Hogyan viselte ön ezt a tényt?

Meg kell mondjam, nagyon sajnálom, hogy Budapest nem kapott lehetőséget, mert jónak tartom a pályázatot, amelyet benyújtottak. Viszont a pécsi anyag is kiváló, és remélem, hogy a benne szereplő merész ígéretek megvalósíthatóak lesznek. A kezdeményezés lényege, hogy minden évben két európai város kerül a figyelem középpontjába, ami kulturális, idegenforgalmi és gazdasági szempontból egyaránt fontos, nemcsak az adott város, hanem a szélesebb régió számára is. Jó példa erre az ausztriai Graz, amely épp ennek a „győzelemnek” köszönhetően került fel Európa kulturális térképére. Olyan kiváló, hosszú távon is működőképes kezdeményezéseket sikerült megvalósítaniuk, amelyek túllépik az egyéves pályázat kereteit, és évtizedeken át pozitív hatással lehetnek a régió életére.

A kassai főpolgármesterrel való találkozón ön szóba hozta a kis nyelvek, illetve nyelvjárások identitásmegőrző szerepét a globalizálódó Európában, illetve a határok által széttépett családi kötelékek újrafelfedezésének és ápolásának fontosságát.

Erre én vagyok az élő példa, a családom ugyanis apai ágon kassai. Épp a temetőből jövök, dédapám sírjától, aki vasutas volt, és 1929-ben halt meg itt Kassán. Egy korabeli vasutas família identitását nehéz megfogalmazni, hiszen oda költöztek az adott vonal mentén, ahová éppen rendelte őket a munkáltató. De leginkább kassainak tartották magukat, hiszen itt nevelték fel a gyermekeiket. Az én gyerekkoromat meghatározták a nagymamánál töltött nyarak, részben Kassán, részben pedig a közeli Hernádcsányban. Az unokatestvéreimmel magyarul beszéltünk, a környezet azonban alapvetően szlovák volt, ha a hernádcsányi szomszéd srácokkal kommunikálni akartam, meg kellett tanulnom néhány szót a nyelvükön. Apám, aki szlovák iskolába járt, a nagyanyjával csak németül tudott beszélni, az egyetemen aztán megtanult csehül és oroszul, majd angolul is. A soknyelvűség azóta is érték a családban, természetes számunkra, hogy több nyelvet kell beszélni ahhoz, hogy boldoguljunk a világban. Ez a kassaiság egy érzelmi dolog apámnál. A premontreiekhez járt, a gyermekkora meghatározta egész későbbi életét, és tulajdonképpen soha nem is vált igazán budapestivé.

Milyen mértékben határozta meg az ön szlovákiai családja életét a huszadik század mozgalmas történelme?

Mindig sokat küszködtek amiatt, hogy a nagyapám orosz hadifogoly volt, majd beállt vöröskatonának. Ráadásul 1925-ben Ede testvérével együtt az Interhelpo transzportjával elutaztak a Szovjetunióba, Kirgizisztánba, és ez a rosszul sikerült, romantikus baloldali kaland beárnyékolta egész későbbi sorsukat. Azt hitték, meg tudják csinálni a munkásparadicsomot, ehelyett nyomort, szegénységet és kizsákmányolást találtak. Négy év múlva visszamenekültek, átszöktek a határon, bebörtönözték, kommunista felforgatókként könyvelték el őket Csehszlovákiában. Emiatt aztán nehezen kaptak munkát, nagyon nehéz életük volt. Ezt a történetet igyekszem feldolgozni egy könyvben. Persze a reszlovakizációval, a kitelepítésekkel is foglalkoztam, hiszen ez a dráma nem sokkal később, 1945-ben kezdődött, és ugyancsak érintette a családomat. Apám, aki Budapesten tanult, ekkor kényszerült választásra: el kellett döntenie, hogy marad vagy visszamegy.

Milyen műfajú könyvre számíthatnak az olvasók?

Családtörténeti szociográfiára. Tényirodalomra, amely mögött ott a család életét meghatározó történelmi háttér. Az emberek vannak a középpontban, a környezetet inkább csak illusztrálni próbálom. Nincsenek benne kitalált részletek, de a feldolgozás módja irodalmias, nem pedig tudományos, azaz nem levéltárosként érdekelt engem ez a történet. Sok interjút készítettem a családtagjaimmal, szerencsére öt nagynénim él még, a legidősebb 94 éves, a legfiatalabb pedig 72, és persze itt az apám, aki idén tölti be a nyolcvanat. Az ő elbeszéléseikből, a családi levelezésből, plusz a titkosrendőrségi jegyzőkönyvekből állítottam össze az anyagot.

Mennyire tipikus, illetve mennyire egyedi ez a történet?

Szerintem tipikus a korra, mert sok családban zajlottak hasonló kalandok. A több százezer hadifogolyból például, akiket a monarchiából hurcoltak el az oroszok, több tízezer állt be vöröskatonának. Akiknek nem voltak negatív élményeik ezzel kapcsolatban, úgy jártak, mint az én rokonaim, mert bíztak benne, hogy nem eshet bántódásuk. Nagyapám és Ede nagybátyám olyan szegények voltak, hogy nem lehettek szövetkezeti tagok, mert nem tudták befizetni a részüket. Ezért csak alkalmazottak voltak, például németet tanítottak Taskentben. Nagymamám gyönyörű leveleket írt haza, amelyekből az ottani életkörülményekről is képet kaphatunk. Ezért úgy gondoltam, kár lenne, ha elveszne ez a történet. A család másik ágának egy tagja viszont zsidókat mentett Pozsonyban, 1945-ben menekülnie kellett, Pesten lett ügyvéd, ott is halt meg. Ő viszont konzervatív volt, tehát a családomon belül is megvan a polarizáció, méghozzá mindmáig. Közös vonás, hogy nálunk mindenki mindig a végsőkig ment el. Mindent más tervezett helyettük, ők pedig megcsinálták, véghez vitték, akár úgy is, hogy fejjel mentek a falnak.

Úgy tudom, már el is adta a készülő könyv megfilmesítésének jogát.

Jancsó Miklós beszélt rá, hogy csináljunk ebből filmet. Már született egy forgatókönyvvázlat a kézirat alapján, amin azért még dolgoznia kell valakinek legalább fél évig, mert én nem értek a forgatókönyvíráshoz. Az a tervünk, hogy a könyvvel egy időben, vagy kicsivel a megjelenés után a film is elkészüljön. A polgármesterségem végére igyekszem befejezni a könyvet. Nem kevés munka van vele, mert sok a helyszín, sok a forrás, több ezer oldalnyi dokumentumot kell áttanulmányoznom. Már három éve dolgozom rajta hétvégeken, illetve a szabadságok alatt.

Gondolom, a szakirodalom is „soknyelvű”.

Igen, szlovák, cseh, orosz, kirgiz nyelvű dokumentumokat gyűjtöttem össze, és vannak persze segítőim, többek között itt, a kassai levéltárban is. Nem tudom, mennyire lesz érdekes mások számára a végeredmény, de biztos vagyok benne, hogy egy jó film lehet belőle. Egy jó kalandregény is lehetne belőle, de nem tudok és nem is akarok fikciót írni.

Nyilván arra is vigyáznia kell, hogy a könyv ne legyen túlságosan „politikus”. Ellen tud állni ennek a kísértésnek egy olyan szerző, aki évtizedek óta pártpolitikával foglalkozik?

A legnagyobb probléma, hogy ez tulajdonképpen a baloldaliságból való kiábrándulás könyve. A történet legfontosabb vonulata számomra az, hogy hogyan lesznek baloldaliak a családtagjaim, majd hogyan ábrándulnak ki 1968-ig, amikor befejeződik a könyv. Ezzel a saját múltamról is véleményt alkotok, ami a magyarországi jobboldal számára nyilván jó szaftos téma lesz, bár ez lényegtelen, mert ők mindent meglehetősen sajátosan értelmeznek. Baloldaliság alatt természetesen az eredeti, marxista-kommunista eszméket értem. Bár a leszármazottak azt mondják, hogy ez a bizonyos Ede nagyon fogékony volt az új dolgokra. Érdekelte őt a feminizmus, a zöld mozgalmak, a természetes gyógymódok, minden, ami a mai szóhasználattal élve alternatív vonulatnak számít.

Most, hogy sikerült alaposabban megismernie felmenői életét, mit gondol, mennyi maradt meg önben az ő tulajdonságaikból, természetéből?

Amikor beléptem a politikába, apám sokszor mondogatta, hogy ilyesmiből már számos probléma volt a családban, nézzek csak utána, mi minden történt például a Demszky Edével. A nyughatatlanságomat, az új eszmék iránti vonzódásomat talán tőle örököltem. Ugyanakkor viszont a szüleim nagyon hittek a 68-as reformkommunizmusban, a decentralizációban, az új gazdasági mechanizmus működőképességében. Nem tartoztak a szigorúan vett nomenklatúra élvonalához, de közgazdászokként végrehajtói szerepben dolgoztak a reformok sikere érdekében. A mai helyzetet egy kicsit nehezen tudják értelmezni, mert ők ezt az országot a magukénak érzik. Én is úgy nőttem fel, hogy ez az ország a miénk. Nem a kommunistáké, hanem a népé. Felelősek vagyunk azért, ami itt történik. A szüleim gondolkodása tulajdonképpen a polgári gondolkodásnak felelt meg, bár akkoriban azt mondták róluk, hogy kommunistaként gondolkodnak. Mind a mai napig felelősséget éreznek, aggódnak az ország jövőjéért, bele akarnak szólni a folyamatokba, úgy érzik, joguk van tudni mindenről, ami történik.

Számomra pont ezért abszurd az a kettéosztottság, ami ma Magyarországot jellemzi. Mindig keserűen mosolygok, ha valaki Budapesten döngeti a mellét, mondván, hogy ő magyar. Mert hát mi más lenne? Szerintem itt Kassán nagyobb érdem magyarnak lenni, mint odaát....

Ebben egyetértünk. Én is, és a szüleim is nagyon rosszul viseljük a kettészakadtságból adódó gyűlöletet, azt hogy a barátok egy része az „ellentétes oldalon” van, mi pedig ezen, hogy régi ismerősök nem beszélnek egymással, hogy Viktor tudatosan azon dolgozik, hogy ne legyen átjárás és kommunikáció a két oldal között. Ez az egész igencsak megviseli a szüleimet, akik egyébként még nálam is jobban informáltak, hiszen velem ellentétben van idejük mindent elolvasni, megnézni, követni. A mai nyugdíjasok többsége kvázi retteg. Nem tudják, mi lesz velük. Ráadásul nem igazán bíznak a kormány reformjaiban sem, illetve sosem hittek ebben a stratégiában. Minden fajta szélsőségtől rettegnek, hiszen a múltban többször megélték, hová vezetnek, milyen következményekkel járhatnak a szélsőséges indulatok. Hogy mást ne mondjak, apám bicikliről nézte végig Kassa bombázását. A főposta közelében volt, amikor megjelent a két jelzés nélküli repülőgép, és ledobták a bombát. Jól emlékszik rá, hogyan kezdődött a háború, később pedig hogyan kellett a zöldhatáron átszökdösnie, hogy Miskolcon magyar iskolába járhasson.

Mit szokott mondani a szüleinek, ha megkérdezik, hová fajulhat, merrefelé irányul ez a megosztottság?

Szerintem ezt a feszültséget már nem lehet sokáig fenntartani. Sok minden múlik azon, hogyan alakul az ország gazdasága, milyen mértékben sikerül végrehajtani a reformokat. El tudok képzelni egy gazdasági-társadalmi konszolidációt, ami persze a választási eredményeket is jelentősen befolyásolni fogja. Ma egyértelmű, hogy a baloldal politikailag rosszul áll. Gyurcsány Ferenc bizalomvesztése is közrejátszik ebben. A liberálisok is meglehetősen gyengék, a koalíción belül akkor tudnának markánsan „különbözni”, ha a reformok, főleg az egészségügyi, államháztartási reform zászlóvivőivé tudnának válni. A választások viszont még nagyon messze vannak, ezért nem merek jóslásokba bocsátkozni...