"1993 óta nem volt ilyen komoly válság az országban"

Még nem dőlt el, hogy a sorozatos tüntetések révén újra a demokrácia igenlése felé vezet-e az út, vagy amiről a vezető kormánypárt foltos múltú emberei el kívánják terelni a figyelmet, arról a múló napok jótékony hatásával el lesz terelve a figyelem... A látleletről – a ficóizmus és a mečiarizmus hasonlóságait is keresve – Šarlota Pufflerovával, a Polgár, Demokrácia és Felelősség Társulás ügyvezető igazgatónőjével beszélgettünk.

Az 1989-es rendszerváltás izgatott napjai óta nem fordult elő, hogy egyazon este a köztársasági elnök, a parlament házelnöke és a kormányfő is szót kérjen a közszolgálati televízióban! Ján Kuciak és jegyesének brutális meggyilkolása után szakadék fölött lavíroz az ország?

Az önálló Szlovákia 1993 óta most éli át a legkomolyabb válságát. Hiszen amíg a mečiari érát a permanensen lappangó társadalmi válság jellemezte, a Nagymácsédon élt fiatal pár erőszakos halála utáni krízis hirtelen jelentkezett. Robert Fico előző kormányainak szőnyeg alá söpört botrányai még sokkal kevésbé kavarták föl a közhangulatot, most azonban felülkerekedett az emberek igazságérzete és éleslátása. A történtek révén tömegek tudatosítják, hogy az államhatalom az emberi jogok és a demokrácia megszilárdítása helyett annak leépítési praktikáit űzi. A kettős politikai gyilkosság és annak homályos háttere felnyitotta az emberek szemét, hogy belelássanak a dolgok mibenlétébe, és ráébredjenek, hogy az a rendszertípus, amelyik a demokrácia bizonyos formális jegyeit megtartja ugyan, de a hatalom a jogállam folyamatos csorbításával, illetve önmaga számára kedvező kivételeket teremtve akar hosszú távon kormányon maradni, az enyhén szólva is orvoslást váró deficites demokrácia. Az utóbbi másfél-két hétben ezt jelzik az országszerte spontán szerveződő megemlékezések és tüntetések.

Az adófizető polgár még megbízik nálunk az állami intézményekben, a bíróságok és a rendőrség munkájában?

Mind a hazai, mind a nemzetközi felmérések tapasztalatai szerint nem. Pedig éppen ez a bizalom lenne a zökkenőmentes demokrácia egyik alappillére. Ahogyan az is, hogy az emberek vegzálása helyett az ország politikai vezetése magáévá tegye a fékek és ellensúlyok demokratikus rendszerét. Ha viszont hatalmának tudatában ehelyett beáll a kommunikációs harcba, akkor az emberek egyhamar észreveszik, hogy „csak” azt magyarázza: meddig mehet el a rendőrség. Elvégre ne a belügyminiszter vagy a főügyész figyelmeztetését is kijátszó országos rendőrfőkapitány döntsön arról, hogy milyen irányba haladjon a „független” nyomozás.

A tüntetők számottevő csoportja a kormány bukását követeli.

Már csak azok a tények is, amelyekre eddig fény derült, kellő súllyal bizonyítják, hogy Robert Fico harmadik kormánya – ebben a személyi összetételben – már eljátszotta erkölcsi-bizalmi hitelét. Nézzük akár rögtön a miniszterelnök urat! Éppen az a legszembeötlőbb problémák egyike, hogy mind a korrupció, mind több más kivizsgálatlanul maradt törvénytelenség szálai egészen a közvetlen környezetébe, és így hát őhozzá is vezetnek, ami tarthatatlan egy demokratikus államban. Ezért lenne fontos az ő és „szeplős” környezete felhalmozódott ügyeinek független kivizsgálása. Hiszen amíg erre nincs mód, és ők sem tisztázhatták magukat, addig őket terheli a felelősség a megkötött kezű rendőrség soraiban uralkodó állapotokért, az uniós pénzügyi források elherdálásában mutatkozó korrupcióért. Utóvégre Robert Fico és politikai garnitúrája – másfél év kivételével – már 2006 óta hatalmon van.

Mi juthatott a józan ítélőképességű polgár eszébe, amikor a tévében a kormányhivatal sárga szalonjának kisasztalán meglátta a nagymácsédi kettős gyilkosság nyomravezetőjének kápéban kínált és fegyveres kommandós által őrzött egymilliót? Ráadásul nem is ötszázas bankókban, hanem kisebb címletek kötegeiben.

Hogy egy balkáni bazárnegyedben játszódó valóságshow döntőjének fődíját nézi. Ez a látvány a hiteles képe volt annak, hogy akár milliós tételekben milyen a miniszterelnök és embereinek hozzáállása a készpénzhez: látjátok, itt a bagó, ami a tiétek lehet, végül is a ti adóitokból van. Vagy Fico úr privát milliója volt az a pénz? De akkor miért akarná osztogatni, ha a rendőrség dolga kinyomozni Ján Kuciak és kedvesének gyilkosát, illetve elejét venni az egyéb törvénytelenségeknek?

Milyen a jelenlegi ellenzék politikai ereje és társadalmi tekintélye? Meglenne a kormányváltáshoz szükséges hitele? Vagy Sulík, Matovič, Kollár urakat és pártjukat csupán a Fico-kormány megbuktatása és az új hatalom megszerzésének szándéka hajtja?

Az életképes oppozíció egy része csak most formálódik, hiszen a meghatározó politikai pártok sorából Szlovákiában hiányzik egy igazán liberális, illetve egy ténylegesen szociáldemokrata párt. És az szintén igaz, hogy a mostani parlamenti ellenzékről sem mondható el megnyugtatóan, hogy minden tekintetben a demokratikus princípiumok, ezen belül pedig az emberi jogok meggyőződéses védelmezői és a nemzetközi egyezmények támogatói. Példaként elég a nők elleni erőszakot érintő Isztambuli egyezmény, a másság vagy az egyéb emberi és kisebbségi jogok körüli durva szlovákiai huzavonákat felhozni. Persze ez a jelenlegi felemás politikai és társadalmi helyzet nem jelent(het)i azt, hogy a már felgyülemlett gondhalmaz tudatában nincs szükség a Fico-kormány széles körű átalakítására. Nyilván ez a felismerés is, de elsősorban a munkáját a sajtószabadság és a hatályos törvények szellemében végző oknyomozó újságíró erőszakos halálának a kormányzati hatalom felső köreire mutató jelei rázták föl az emberek passzivitását, a civil társadalom bénultságát.

Eddig miért hunytak szemet az utcákon most tüntető tízezrek a kormányzati frontvonal tündérmesékbe fordult, 10-12 milliókat kápéban síboló, alufóliában meg igelitszatyorban cipelő korrupciós ügyei, a semmibe vesző és az úgymond soha meg sem történt „igazságnak” hazudott dolgai fölött?

Tagadhatatlan, hogy a civil társadalom elnéző hallgatásának is szerepe van abban, hogy Szlovákiában az elmúlt esztendőkben – a civil kurázsi hiányában – ha nem futott is zátonyra, de több ízben léket kapott a demokrácia 1989–1990-ben indult hajója. Ennek egyik objektív oka lehet, hogy a rendszerváltás óta váltakozó szlovákiai kormányok egyike sem tartotta kiemelt feladatának a társadalom demokratikus tudatának elmélyítését. A közoktatásban, a művelődés számos egyéb területén csak alig esett szó az állam demokratikus működésének meghatározó jellemzőiről, a hatalmi ágak megosztásáról, az emberi jogok jelentőségéről és tiszteletben tartásuk fontosságáról, ennek vonzatában az állam kötelezettségeiről. Az embereknek ezért mind a mai napig kevés információjuk van a polgári jogaikról, az államhatalmat ellenőrző szerepükről egy jól működő civil társadalomban, illetve egyéni felelősségükről a demokratikus rend kialakításában és megőrzésében. E hiányosságoknak tulajdonítható az is, hogy ritkán tudatosítják a jogaikat ismerő polgárokként: mekkora demokratikus hatalom van/lenne a kezükben, ha meglenne a bátorságuk is ahhoz, hogy éljenek vele. És bizony kár rálegyintve lemondani a demokráciát féltő aktív polgár szerepéről, mert akkor könnyen rossz irányba terelődhetnek a dolgok. Ennek szomorú példája a nagymácsédi kettős gyilkosság és annak komoly politikai síkja.

Noha a ficóizmussal szembeni elégedetlenség eddig nem tört felszínre, most az utca kiáltja világgá, amit magában mostanáig is mindenki tudott. De miért éppen most pattant ki a szikra?

A dolog természetéből következik, hogy erre a dilemmára nem adható hiánytalan magyarázat. Jöhetett volna a lélektani fordulat már korábban is, de hát a fiatal pár halála révén most derült ki, hogy a korrupciós mutyi a kormányfő legszűkebb körű munkatársait is érint(het)i. Az ezzel szembeni lakossági elégedetlenség pedig főként az utcán jelenhet meg, a polgároknak azon rétegét mozgósítva, amely a demokráciát veszélyeztető törvényszegésekkel és a társadalomnak súlyos sérelmeket okozó korrupcióval szemben határozza meg magát.

A demokratikus rendet gyöngítő rendszerrel szembeni elégedetlenség uralta az országot 1998-ban is, a mečiarizmus bukása előtti hónapokban. Polgárjogi aktivistaként ön lát párhuzamokat az akkori és a mostani helyzet között?

Inkább hasonlóságokról beszélnék. Mert ahogy annak idején Vladimír Mečiarnál, most Robert Ficónál is fennáll az államhatalommal való visszaélés gyanúja. Kormányzásának bő tíz éve alatt a minisztériumokban számos esetben zajlott, és zajlik mind a mai napig, törökgazdálkodás az EU hatalmas pénzinjekcióival. Mečiar a nemzeti vagyont, Fico az uniós forrásokat osztogatja szét a támogatói és kliensei között, végül is csak azt lehet így odaadni, amit másoktól elvesznek. További hasonlatosság kettejük között a bűnbakkeresés, az ellenségképgyártás, a konspirációs elméletek kiagyalása, az érdekképviseletek, a parlamenti ellenzék, a civil társadalom ellehetetlenítése; az ellenvélemények és az ellenérdekek érvényesítésének demokráciákban szokásos intézményi mechanizmusainak államhatalmi fojtogatása. Mečiar az általa uralt érában, Fico az utóbbi tíz-tizenkét esztendőben a híveit – a hatalom kisajátítása révén – a nemzettel és saját érdekeivel azonosítja, az ország másik felét egyszer szimbolikusan, másszor ténylegesen a társadalom peremére taszítja – nem gondolva arra, hogy ezzel maga hozza létre a személye és a rendszere ellen tiltakozó közeget. A független sajtó, a civil szerveződések és alapítványok, a különböző kisebbségi közösségek, újabban a muszlimok, a migránsok gyűlölködő támadása pedig a nyugati demokrácia elvakult haragosává tette Szlovákia NATO- és EU-tagsága előtt Mečiart, mostanában pedig az Európa magjához tartozást ígérgető Ficót.

A civil szerveződéseknek, a polgári társadalomnak mi a kötelessége ebben az indulatokkal teli légkörben?

Polgárként ebben a tekintetben nem kötelességeink vannak, hanem felelősségünk van. A felelősségvállalás esélye pedig az, hogy a demokrácia és a jogállam megvédéséért minden olyat meg szabad tenni, amit nem tilt a törvény.

MIKLÓSI PÉTER