1956 – múlt és jelen

Kár érte, hiszen az 1956-os magyar forradalom többet érdemelne. Már csak azért is, mivel talán az egyetlen olyan eseménye nemzeti történelmünknek, amely többé-kevésbé osztatlan elismertségnek örvend a világ közvéleménye előtt, s amely nem csupán saját korában festett pozitív képet Magyarországról, hanem ma is az egyik legjobb reklámja a magyar szónak. Különös, de ’56-nak ma jobb a fogadtatása külföldön, mint Magyarországon, ahol az utóbbi évek és évtizedek október 23-i ünnepségeiről az embernek sok minden eszébe jut (a megbocsáthatatlan rendőri erőszaktól kezdve a politikai demagógia csúscsrajáratásáig), de legkevésbé az ünnep magasztossága vagy maga a hatvan évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc jelentősége. Persze némileg érthető, hogy a mindenkori hatalom nem nagyon tud mit kezdeni ’56-tal. Talán azért sem, mert 1956-ban sem volt nemzeti egység, s azokat, akiket ma a forradalmárok és szabadságharcosok arctalan masszájaként látunk, valójában egy világ választott el egymástól: voltak köztük reformkommunisták, kereszténydemokraták, szélsőjobboldaliak és minden tudatos ideológiától mentes városi jasszok is.  De Nagy Imrére sem illik a demokráciáért küzdő nemzeti hős ruhája. Hiszen egy olyan hithű kommunista volt, aki élete egy jelentős részét a Szovjetunióban töltötte, s aki egyike volt azoknak a Sztálin által a magyar nép nyakába ültetett moszkovitáknak, akiknek a Rákosi-rendszer bűneiért viselt felelőssége vitathatatlan. S bár 1953-ra akarva-akaratlanul a Rákosival szemben a párton belül kiformálódó pártellenzék vezéralakjává vált, nem volt forradalmár típus, s október 23-a után is inkább csak sodródott az eseményekkel, minthogy alakította volna azokat. Emberként azonban fel tudott nőni a feladatához, s a forradalom utolsó napjaiban korábbi meggyőződésével szakítva kiállt az ország semlegessége és a többpártrendszer mellett. Arra sem volt hajlandó, hogy kiegyezzen Kádárékkal, s ezzel legitimálja azok hatalmát. Inkább a mártírhalált választotta.  A GOOGLE IS MEGEMLÉKEZIK '56-RÓL A mából visszanézve nem egyszerű 1956 célkitűzéseinek a megfogalmazása sem. Talán könnyebb megmondani, mit utasított el a korabeli ország: legfőképp a nyomorúságos életszínvonalat, a beszolgáltatások rendszerét, az éjjel az ajtókon dörömbölő ÁVH-soktól való félelmet, vagyis azt a Rákosi-rendszert, amely a nemzeti tradíciókat és érdekeket semmibe véve szolgálta ki a szovjeteket. A korabeli magyarországi társadalom többsége azonban (kevés kivételtől eltekintve) nem akart a mai értelemben vett plurális demokráciát, s főleg nem piacgazdaságra épülő kapitalizmust. Inkább valamiféle harmadik utas megoldás, egy a szovjet mintákat mellőző demokratikus szocializmus hívei lehettek. Ami jelentősen megkönnyítette az ’56-osokkal véresen leszámoló Kádár-rendszer gyors elfogadottságát, de magyarázza a mai magyarországi társadalom hajlandóságát az iránt, hogy beletörődjön a hagyományos demokráciamodellektől való elfordulásba. Ma a Pozsony és Királyhelmec között élő szlovákiai/felvidéki (ki-ki válassza ki tetszés szerint) magyarok kicsit idegenkedve, kicsit távolságot tartva nézik mindazt, ami 56 kapcsán a határ túloldalán történik. De mit is látott és értett az ’56-os eseményekből az akkori kisebbségi magyar, aki, ki sem heverve a második világháború befejezését követően őt ért etnikai agressziót, 1948-tól a pártállami diktatúra nyomása alá került? Az bizonyos, hogy sokkal óvatosabban reagált a magyarországi eseményekre, mint az erdélyi vagy a kárpátaljai sorstársai. Egyebek mellett azért, mivel nálunk a magyarországihoz képest jobb volt az életszínvonal, Dél-Szlovákiában pedig eluralkodott az a hamis érzet, hogy a nemzetiségi jogok 1948 utáni bővítése a kommunista párt jóindulatából fakadt.  A forradalom, sőt annak előzményei mégis mélyen megérintették a szlovákiai magyarokat, akik azt gondolták, hogy a magyarországi eseményeknek nálunk is lesz hatása: itt is lesz lehetőség kilépni a szövetkezetekből, sőt talán a lakosságcsere is visszafordíthatóvá válik. Igaz, a forradalom iránti szimpátiájukat, a Dél-Szlovákiát elözönlő állambiztonsági ügynökök miatt csupán óvatosan, jelképes akciókkal fejthették ki: megtagadták a munkát a szövetkezetben, himnuszt énekeltek a templomban, gyászszalagot űztek ki november 4-e után. És persze voltak olyanok is, akik feljelentették őket, hiszen a becstelenség és szervilizmus nem korhoz és rendszerhez kötött. Mint ahogy több tucat olyan szlovákiai magyar kommunistáról is tudni, aki a forradalom véres elfojtása után  hónapokon át segített Kádáréknak a párt újjáépítésében és „megtisztításában”.  

AHOL EGYKOR PÁNCÉLKOCSI LÁNGOLT, MA BURGER KING ÁLL - 1956-2016 AKKOR ÉS MOST

 Összességében mégis elmondhatjuk, hogy a szlovákiai magyar társadalom számára elsősorban saját nemzeti önbecsülése szempontjából volt fontos 1956. A vesztes világháború, a kollektív bűnösség vádja, a sztálinizmus értékrombolását követően ugyanis azt látta, hogy ez a kis nép és kis ország a korabeli világ legnagyobb szárazföldi hadseregével szembeszállva az egész világ elismerését kivívja. A felvidéki magyaroknak a pesti srácoknak köszönhetően ismét volt miért büszkének lenniük magyarságukra, s a megszilárduló nemzettudat bizonyára segített a szlovákiai magyar közösség újjáépítésében, megerősítésében is.  Ebben máig kevés változott, hiszen a mindenkori felvidéki magyarságnak egy olyan Magyarországra van szüksége, amely emberségből és demokráciából példát mutat a világnak. Egy olyan Magyarországra, amelyre büszkék lehetünk.  Simon AttilaA szerző történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója