1848–49 irodalmi emlékezete

A szereplők, tábornokok és közkatonák, miniszterek és képviselők, papok és polgárok élményeiket az utókor számára is megőrzésre méltónak gondolták. A magyar történelem egyetlen korszakáról sem született ennyi visszaemlékezés, napló, jellemrajz, politikai vitairat, mint e másfél évről.” Egy nemzet azonban nemcsak ezekben a műfajokban emlékezik a maga múltjára, hanem az irodalmán keresztül is. Éppen ezért az alábbiakban olyan irodalmi művekről lesz szó, amelyek cselekménye valamilyen módon megidézi, újrameséli a forradalmi eseményeket.

Jókai Mór, „a nagy mesemondó” maga is részese volt ezeknek, mesélnivalója volt hát bőven. Ezúttal nem a témával kapcsolatban leginkább emlegetett A kőszívű ember fiai című regényéről lesz szó, hanem a legjobb Jókai-regények között számon tartott, 1862-ben íródott Az új földesúrról. A mű megírásának ihletője – mint azt Jókai az Utószóban írja – maga a nyugalmazott Haynau tábornagy volt, akit egy alkalommal ő magyar ruhában, széles szalagú, darutollas túri süveggel a fején „a legkizárólagosabb magyar urak” társaságában látott. Az nem derül ki, hol és mikor, az író csupán ennyit fűz hozzá: a nyugalmazott katona akkor már Szabolcs vármegyei földbirtokos volt. Jókai megjegyzi, hogy többen hallották Haynautól a következő mondást, németül: „Mi, magyarok nem engedjük magunkat jogainkból kiforgatni!” A szabadságharcot követő Bach-korszakban miniszteri rendelet tiltotta be a széles szalagú kalapok viselését, de különösen a tollviselést a kalapok mellett. „Mi mindennek kellett történnie ebben az országban, ami ezt a pontiusi alakot a Golgotától a Tábor hegyéig elvezette – a makkabéusok dac-váráig?” – sóhajt fel Jókai. Mint majd látjuk, hasonló, ha nem is ennyire radikális „átváltozáson” esik át a regény új földesura is.

A történet nem sokkal a szabadságharc után indul. Az egyik főhős, az öreg Garanvölgyi Ádám a Deák Ferenc által meghirdetett passzív ellenállás híve. Megjárta, végigharcolta a szabadságharcot, birtokára hazatérve csak a pusztulás, a háború nyomai fogadták, meg az új hatalom rendeletei, törvényei. Ezek értelmében szűz dohányt nem szabad szívni – Ádám úr meg is fogadja, hogy akkor bizony nem pipázik többet, a borra is fogyasztási adót vetettek ki, így hát azt sem iszik, és mivel még a játékkártyák is sasos címert kell, hogy kapjanak, kártyázni sem fog, de vadászni és agarászni sem, sőt, mivel még a szomszéd faluba is csak útlevéllel lehet menni, hát inkább ki sem megy a házból; hasonló okok miatt határozza el, hogy pörlekedni sem fog. „Hanem hát ki is törődnék ilyen apróságokkal, mikor olyan nagy dolgok elvesztek!” Kampós uram, a kasznárja viszont nyíltan dacol a rendszerrel, a rendeleteket be nem tartja: füstöl, mint a kémény, útlevél nélkül jön-megy, ha a fináncokat valahol rászedi, azt nagy dicsőségnek tartja, nyíltan politizál, pénzzel, egyébbel segíti a szegénylegényeket, sőt magát Petőfi Sándort személyesen! Azazhogy mégsem. „Sándorról” kiderül ugyanis, hogy közönséges csaló, az elvetemültebb fajtából, rögtön tovább is áll az illető, a szomszéd háznál már mint szerencsétlen lengyel menekült mutatkozik be, sikerrel.

Ankerschmidt lovag – még mint vértes őrnagy – több évig állomásozott Magyarországon, és akkor igen jól érezte ott magát. A forradalmi idők végeztével nyugdíjba vonult, és megvette az öreg Garanvölgyiével szomszédos birtokot. „Magyarország akkor új Amerika volt, hol... talán ingyen is lehetett földhöz jutni, de kész fizetésért bizonyosan igen szép jószágokat le hete megszerezni.” Az „új földesúr” cseh szolgákkal, ügyvéddel, alkalmazottakkal veszi körül magát, akik persze a gazdálkodáshoz keveset értenek. Ankerschmidt számára kiderül, hogy a szomszédja unokaöccse, az ifjú Garanvölgyi Aladár Kufsteinben sínylődik, húsz évre ítélték el. A két öregúr jószomszédi viszonyba kerül, s egy alkalommal a jó tett helyébe jót várj elv alapján Ankerschmidt – a fogoly előtt titokban tartva pártfogója személyét – kegyelmet eszközöl Aladár számára. Egy osztrák a rebellis magyarnak! (Kiderül, hogy korábban ténylegesen is találkoztak a harcmezőn.) Az ifjú mérnök kiszabadul, szükség is van rá, mert árad a Tisza, kell az okos szakember. Az árvíznek „hála”, Ádám úr is kimozdul – igaz, csak a vízen – a kuckójából: megmenti a lovag összedőlőfélben lévő kastélyából annak kisebbik lányát, az Elizből lett Erzsikét. „Engem nagyon keserít a múlt, haragszom még a nevekre is, még a tükörre is, ami a tegnapi arcomat mutatja” – mondja Ankerschmidt, amikor kiderül, hogy az idősebbik lánya megszökött egy kétes hírű és foglalkozású egyénnel. A lovag még a névváltoztatást is fontolgatja, de a „Vasmacskakovácsy” helyett mégis marad az eredetinél. Aladár és Erzsike egymásra találnak, az öregurak, akik a kezdet kezdetén „meg akarták egymást enni”, rokonságba kerülnek. „A hadastyán (Ankerschmidt – BMÁ) belekóstolt a politikába, mint minden ember, aki tíz esztendőt töltött ezen a mi földünkön.” Ádám úr pedig a kedvező politikai fordulatot kihasználva „kibújt a barlangjából”, megyei képviselő lett. Maga Ankerschmidt korteskedett mellette a leghangosabban, 1848-as kokárdával a mellén, amit Erzsike hímzett. „És ez nagyon furcsa történet és azt sem lehet rámondani: régen volt, talán nem is igaz...” – zárja a regényt Jókai.

Mikszáth Kálmán a Beszterce ostroma című regényében megjegyzi, hogy minden valamirevaló forradalmi érzelmű magyar nemesi udvartartásban volt egy – lehetőleg jól kártyázó, az italt bíró – lengyel menekült, így a címszereplő Pongrácz grófnál is. Mint láttuk, a lovagias Ankerschmidt is befogadott egyet, legalábbis úgy hitte. A jóhiszeműek bizalmával visszaélni már akkoriban is jó üzletnek számított. A Jókai-hős Kasznár uram is megirigyelhette volna azt az agyafúrt módszert, amellyel Gregorics Pál, a Szent Péter esernyője egyáltalán nem mellékes mellékszereplője dolgozott: a szabadságharc idején titkos üzeneteket csempészett át az ellenséges frontvonalakon, az esernyője nyelébe fúratott titkos üregben.

Krúdy Gyula – mint azt feljegyezték – nemcsak a szavak nagymestere volt, hanem a tetteké is: többször párbajozott, huszártiszteket hajigált ki a kávéházból stb. Ezt az úri virtust igazán volt kitől örökölnie: egyik ősének viselt dolgait Krúdy Kálmán csínytevései címen adta közre. „Ki volt ez a félelmetes Kandúr, akinek hírére a menyecskék a pandúrokért, csendbiztosokért, zsandárokért szaladtak? Kandúr volt az utolsó úri betyár, valódi nevén Krúdy Kálmán, a nagyapám testvéröccse, akinek kalandjairól volt szerencsém már írni, de nem árt, ha megidézzük cifra szűrös, guerillás, garibaldis alakját a messzi múlt időkből, amikor a keserves magyarság a szabadságharc leveretése után mindenféle olyan kalandokon törte fejét, amely kalandokhoz manapság is kedvök volna a fiatalembereknek.

Krúdy Kálmán a szabadságharc alatt »nyargonc« volt Görgey fővezér mellett, a szabadságharc után szökött katona, felkelő, álmok hőse, nemzeti rablóvezér, aki körülbelül egy évtizedre »veszélyeztette« az Ipoly folyó környékének és a mostani cseh felvidéknek a rendjét. Néha csak egymagában kalandozgatott, máskor negyven-ötven tagú banda élén jelentette a nemzeti bosszúállást az elpecsovicsosodott világban. Nemigen volt Gyarmattól Eperjesig valamirevaló nemes úrfi, aki darab ideig meg ne próbálkozott volna a szolgálattal Krúdy Kálmán betyárbandájában...

Krúdy Kálmánt mégiscsak azon a címen keresték évtizedig a cseh zsandárok, hogy szökött katonákból kompániát szervezett, és kifosztotta a rozsnyói püspököt és vendégeit, amikor azok éppen Tamáskor a »Kossuth« nevű többmázsás disznó torát ülték. (Legalábbis így szólt a meghívó.) Kandúr nem kapott meghívót a kedélyes disznótorra, de hívatlanul betoppant a bandájával, és minden megmozdítható értéket elvitt a püspöklakból, a kolbászt és a hurkát ajándékba osztogatta a rozsnyói utcákon. Hát ezért kellett volna felelni elsősorban a zsandárok előtt.”

Bogáti Péter egy történeti munkához végzett kutatás közben bukkant rá az Országos Levéltárban egy vaskos napló- és levélkötegre, amelyet rendszerezve és kiegészítve az 1979-ben, a Móra Könyvkiadó gondozásában megjelent Édes Pólim! című könyvében tett közzé. A könyv Ujházi Lászlónak és családjának története. Ujházi a szabadságharcban Komárom polgári kormánybiztosa volt, s így 1849 végén az országot elhagyni – nomen est omen –, új hazát, házat keresni kényszerült. Az akkori világ szerinte legdemokratikusabb államába, az alakuló-formálódó Amerikai Egyesült Államokba vándorolt ki. Emlékszünk még a fentebb említett Jókai-idézetre: Magyarország a szabadságharc után új Amerika volt, persze csak a „megfelelő” oldalon fegyvert fogók számára, a hazájuk ügyéért harcolóknak egészen a tengeren túlra kellett menniük... Ujházit nyolc gyermeke közül öt követte, közöttük két lánya. Ők írták meg levélben (és az idősebb, Klári, naplóban) a Magyarországon maradt „véreiknek”, elsősorban nővérüknek, Paulinnak/Pólinak a sorsuk alakulását. A gondos, rendszerező, mások (pl. apjuknak testvéreihez írt) leveleit is lemásoló Pólinak és az általa megőrzött példányoknak köszönhetően bontakozik ki előttünk a család története.

Ujházi a Kossuth-emigráció amerikai szárnyának a vezéralakja volt, Kossuth személyes jó barátja. A forradalom idején – Jókaihoz hasonlóan – neve végén ő is i-re cserélte a nemesi származást jelző y-t. Ujházi Farkas (22) és Tivadar (17) végigharcolták apjukkal a szabadságharcot, ők és Laci (10), a családfő, valamint a két lány, Klári (28), Ilka (12) és Ujháziné Szakmáry-Várady Teréz vállalkozott a hosszú útra. 1849 októberében hagyták el Magyarországot, és 31 nap alatt értek New Yorkba, ahol meleg fogadtatásban részesültek. Ujházi találkozott az elnökkel is, és megpróbálta kieszközölni, avatkozzanak be a török kormánynál, hogy az Kossuthot szabadon engedje.

Az Iowa állambeli új telepüket Ujházi New Budának keresztelte, a Thomson folyó mellett, ötvenmérföldnyire a legközelebbi várostól, jóformán a vadonban terült el. A közelben írek és németek telepedtek le. Négy saját és egy bérelt szekérből álló karavánnal, időközben vásárolt állatokkal és bútorokkal érkeztek ide, kínkeservesen. Amíg a házuk készült, sátorban laktak, amelynek középső rúdján – egyéb, javarészt használati tárgy mellett – Kossuth és Washington arcképe lógott. Indulásuk után majd egy évvel lett kész a faház, az új otthonuk. Mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkoztak (volna), maguk művelték meg a földet, de az időjárás zordabbnak mutatkozott a vártnál, ráadásul rövidesen meghalt Ujháziné, s a családnak nem volt maradása.

A telepre időről időre magyar társak érkeztek. A kongresszus a földjük felől még mindig nem döntött, sem ajándékként, sem pénzért nem volt az övék. „Felelősséget többet nem vállalhatok azért, hogy magyar társainkat rendre idehívom, telepedésre bírom oly földön és körülmények között, amelyek biztonságot a jövőre nem nyújtanak...” – állapítja meg Ujházi, aki éppen ezért egy társával együtt felderítő körútra indult. Útközben, St. Louisban a szintén országot járó Kossuthtal találkozott. Ujházi nem hitt a harc közeli feltámasztásának lehetőségében, és inkább arra szerette volna rábírni Kossuthot, hogy az alakuló New Budán gyűjtse össze a magyar menekülteket, s ott várják ki az alkalmasabb időt. Ez esetben lemondott volna költözködési terveiről. Kossuth Lajos elképzelései azonban egészen mások voltak. Ujháziék új otthonuknak Texast választották, de ott már szabad állami föld nem létezett, meg kellett venni. Az újabb telepet – mivel Ujháziné koporsóját is magukkal hozták és itt hantolták el újra – Sírmezőnek nevezték el.

Ujházi 1857-ben Svájcba utazott, hogy az otthon maradt gyermekeivel találkozzék. Amerikába visszatérve agarakat vitt magával: „Az ebekkel nagy terveim vannak! Tenyészteni akarom őket, mert a prérin sok a nyúl, de jóformán ismeretlen a gyorsan futó vadászeb.”

Európából reményteljes hírek érkeztek: előbb az 1859-es francia–osztrák háború, majd Garibaldi itáliai fellépése csillantotta meg a reményt, a magyar szabadságharc újrakezdésének lehetőségét. „Apánk már közel volt ahhoz az elhatározáshoz, hogy Farkassal együtt Szicíliába költözik... Garibaldi fényes cselekedetei vonzzák igazán! Csudálatos egy ember (Ujházi – BMÁ), hogy nincs nyugsága” – olvashatjuk Klári naplójában. Az amerikai polgárháború kitörése után Ujházi Lászlót saját kérésére az Egyesült Államok kormánya kinevezte az olaszországi Anconába polgári konzuljának, így közelebb lehetett a hazájához és főképp az Itáliában gyülekező volt harcostársakhoz. 1863-ban itt találkozott utoljára a Magyarországon maradt gyermekeivel, elbúcsúzott Kossuthtól is. Ujházi 1870-ben halt meg Sírmezőn, gyermekeik 1879-ben hozták haza a budaméri evangélikus templom családi kriptájába szüleik koporsóját.

A három ismertetett könyv három lehetséges magatartásmodellt vagy életstratégiát tár elénk a levert szabadságharc utáni időszakra vonatkozóan. Ankerschmidt a pálfordulásba torkolló önkritikát, Krúdy betyárja az új hatalommal szembeni törvénytelen ellenállást, Újházi pedig a diplomáciai háttérmunka lehetőségét képviseli.