Jazz és rokonai az ipari csarnokban

A Refinery Galleryben képtelenség leültetni 700 embert úgy, hogy hátulról is lássák a színpadot. A teremnek vannak ugyan oldalbalkonjai, mint a szép emlékű PKO-ban, ám ezeket vastag függönyökkel tették láthatatlanná a 47. Pozsonyi Jazznapokon. Úgyhogy a 35-40. sorban ülőknek csak a kivetítő jutott, az is telefonképernyő méretben. 

A jegyek mind egy szálig elfogytak a három napra, hiszen a járványügyi intézkedések miatt limitálták a nézőszámot. Ezért kellett új helyszínt keresniük a szervezőknek – az Incheba kibérlése ilyen miniközönség számára túl nagy luxus lett volna. Közép-Európa legrégebbi jazzfesztiválja negyedszer költözött, és egyelőre nem tudni, hol rendezik a következő évfolyamot. Ahogy azt Woody Allen mondta: jósolni nagyon nehéz, főleg a jövőt illetően.

Mivel a helyszínen nincs lehetőség két színpad felállítására, a szokásos 18 koncert helyett csak 9 szerepelt a kínálatban. A hosszú átállások alatt nem lehetett átsétálni a kisszínpadhoz új kedvenceket felfedezni, a fiatal tehetségek versenyét ezért a fesztivált megelőző napon, csütörtökön rendezték egy kis klubban. Régi szép szokás, hogy a győztes nyitja meg a következő jazznapokat – 2019-ben egy remek duó vívta ki ezt a lehetőséget a közönségszavazatok alapján: a Lash and Grey, azaz Kristína Mihaľová énekesnő és Jakub Šedivý gitáros. Úgy tűnik, megállíthatatlanok: azóta két CD-t is kiadtak, és sokkal jobbak, mint két éve, pedig már akkor is leesett az álla a nagyérdeműnek. Nemcsak szerintem esélyesek a nagy nemzetközi áttörésre, hanem Peter Lipa szerint is. Ő volt egyébként a pénteki nap hőse, nagyobb tapsot kapott, mint a fellépők. 

Az ováció oka az volt, hogy a fesztivál atyja és konferansziéja előző nap autóbalesetet szenvedett, és a zólyomi kórházban töltötte az éjszakát, kezdésre mégis ott volt a színpadon, amire az első hírek alapján senki sem számított. Még a fesztivál sajtófőnöke is csak annyit tudott róla aznap délben, hogy nem kell aggódni, „rendben lesz”. Amikor a maga nyugodt módján közölte, sosem örült még ennyire annak, hogy megnyithatja ezt a rendezvényt, az emberek szó szerint tomboltak. 

Az utóbbi időben „poposodott” a program, nem ragaszkodnak már a szigorúan vett jazzhez a válogatásnál, ami sokak szerint jó vérfrissítés a fesztiválnak. Idén a szokásosnál is színesebb volt a paletta, tulajdonképpen csak három fellépő sorolható egyértelműen a jazz műfajba.

Egyikük a már említett hazai duó, a másik Avishai Cohen izraeli nagybőgős, a harmadik pedig Mike Stern és Bill Evans zenekara. Cohen szinte mindig trióban lép fel, és csodákat művel a hangszerén, olyannyira, hogy akkor is rá kell figyelni, ha épp a zongorista szólózik. Így volt ez most is – hiába játszott Elchin Shirinov lassú, fülbemászó dallamokat egy valódi Fazioli zongorán, a bandafőnök minduntalan széttördelte azokat ördögi futamaival. Ez a kontraszt tette igazán izgalmassá a koncertet.
A vasárnap fellépő Mike Stern gitáros és Bill Evans szaxofonos, zongorista külön-külön is arénákat töltenek meg, ez a közös projekt azonban egészen frenetikus hatású. Egyébként Miles Davis köti össze őket, mindketten az ő zenekarában játszottak negyven évvel ezelőtt. És mindketten elmondták, mennyire örülnek, hogy végre ismét felléphetnek, ráadásul Európába is eljutottak végre. Ez látszott is, hatalmas élvezettel játszottak, az eredeti időkeretet jócskán túllépve. A végén pedig, az új trendnek megfelelően, lőttek egy szelfit a közönséggel – ami így hetvenhez közeledve dicséretes naprakészségről tanúskodik. 

Számomra az egész fesztivál legnagyobb élménye Judith Hill koncertje volt, aki bemutatta, milyen az, amikor a nagy sztárok fekete háttérénekesnői reflektorfénybe lépnek és végre kiereszthetik a hangjukat. Ez a Los Angeles-i hölgy még mindig csak 37 éves, de már énekelt duettet Michael Jacksonnal a This Is It-turnén, és tagja volt Prince zenekarának, ahol a vokalistáknak is tudniuk kellett játszani valamilyen hangszeren. Judith úgy gitározik, hogy azonnal felismerhető rajta Prince hatása, úgy énekel, hogy hazavágta az összes idei fellépőt, és saját dalait adja elő. Van már Grammy-díja is, egy dokumentumfilm zenéjéért kapta 2014-ben (20 Feet From Stardom), amely a háttérénekesek mindennapjairól szól. Családi zenekarral érkezett Pozsonyba, édesapja Robert Lee Hill ördögien basszusgitározott, japán édesanyja, Michiko Hammond-orgonán és -szin-tetizátoron játszott boszorkányosan, úgyhogy már azt is tudjuk, milyen génekkel született Judith Hill. 

A szombati napot se hagyjuk ki, bár zeneileg az volt a leggyengébb. Samuel Hošek hiába ért nagyon a zenecsináláshoz, hiába szólnak jól a stúdiófelvételei, hiába lelkes és hiába kollaborál remek zenészekkel, ha nincs igazán karakteres énekhangja. Samm Henshaw pedig, aki szintén közelebb van a popzenéhez, mint a jazzhez, főként annak köszönheti hirtelen jött európai hírnevét, hogy brit, azaz a szakma központjában él, és jó a menedzsmentje, mert egyébként (még) nem csinált forradalmat. A szintén brit Nubiyan Twist nevű, kilenctagú kommandó azonban megérdemli a nemzetközi figyelmet. Hasonló energia árad belőlük, mint a szintén népes amerikai Snarky Puppyból, keverik a műfajokat, bátran kísérleteznek, miközben rendkívül szórakoztatóak is.

Végül egy kis magyar vonatkozás: az egyre népszerűbb rimaszombati Zuzana Mikulcová itt is elénekelte a Kis kece lányom kezdetű magyar népdal jazzfeldolgozását, alig hallható akcentussal, és kijelentette, hogy mindig is tetszett neki a nyelv hangzása. Kéttagú zenekarának dobosa, Tokár Gábor egyébként magyarországi, úgyhogy van kivel gya-korolnia a kiejtést. És egészen bizonyos, hogy többen értették őt a nézőtéren, mint a francia Camille Bertault kimondottan szövegközpontú dalait. Amikor a szimpatikus énekesnő megkérdezte a közönséget, ki tud itt franciául, összesen hat kéz lendült a magasba, és látszott, hogy szegény Camille mennyire csalódott.