Családi ügyek a színpadon

Hazánk legismertebb jazzénekese remek zenepedagógus: szép lassan megkedveltette a műfajt a nagyközönséggel. Ő állítja össze a programot, és már jó ideje nem kell magyaráznia a világsztároknak, merre van Pozsony. A Tavaszi Jazznapok (Jarné Jazzáky) szintén telt házasak. És bár a mennyiség ilyenkor szerényebb, a minőségre nem lehet panasz. Tavaly például Stanley Clarke zenélt nekünk. Idén egy másik világklasszis basszusgitáros, Victor Wooten tért vissza Pozsonyba, ráadásul fivéreivel együtt, akik szintén elképesztő hangszervirtuózok. A második napon pedig Mike Stern szórakoztatta a nagyérdeműt, aki szintén nem először gitározott a fővárosban, de ezzel a zenekarral még nem hallhattuk őt.

Kifejezetten jót tett az emésztésünknek a köztük lévő ötnapos szünet, hiszen Victor Wooten teljesítményét szemmel is nehéz követni, nemhogy ésszel. Ők négyen, Wooten Brothersként ritkán koncerteznek, mert mindegyiküket lefoglalják saját projektjeik. Roy, a dobos Béla Fleck zenekarában, a Fleckstones-ban csinált karriert, de session-zenészként is közkedvelt, játszott például Whitney Houston első albumán. A zongorista Joseph úgyszintén, mielőtt a Steve Miller Band turnézenészének szegődött volna harminc évre.

Victor Wooten többször elmondta a színpadon, hogy mindent Regi bátyjának, a tesócsapat gitárosának köszönhet, ő volt az első tanára. Regi tényleg elképesztő kunsztokat tud hangszerén, nem nehéz elképzelni, ahogy tízévesen basszusgitározni tanítja a mindössze kétéves Victort, hogy teljes legyen a családi zenekar. Wootenék öten voltak fiútestvérek, és annyira sikeresek lettek, hogy a következő évtizedeket turnézással és stúdiózással töltötték. A sikerszériát csak a szaxofonos Rudy Wooten halála akasztotta meg, azóta négytagú a Wooten Brothers. Azért nem lettek az új Jackson Five, mert a kevésbé populáris jazz műfajt választották, illetve mert az ő apukájuk nem volt egy Joe Jackson kaliberű hajcsár.

Az a legjobb bennük, hogy mind a négyen teljesen egyediek. Mindenki egyenlő teret kapott a koncerten, hiába Victor közülük a világsztár. A jazz elemei szépen keveredtek a funkos soulos témákkal, sok volt az improvizáció, és láthatóan élvezték a közös zenélést.

Victor Wooten elmondott egy mesébe illő történetet is a nagyérdeműnek. A koronavírus-járvány első hulláma alatt kapott egy üzenetet a Facebookon egy idős producertől, aki közölte, hogy van nála egy kazetta, melyet még a mamájuk adott neki. Ő volt ugyanis a hetvenes évek leghíresebb amerikai zenés tévéműsora, a Don Kirshner Show egyik „tehetségvadásza”, és a főnök elküldte őt Idahóba, hogy nézzen meg egy gyerekzenekart, mert sok szépet hallott róluk. Maguk írják a dalaikat, négy szólamban énekelnek, táncolnak, meg minden, szóval talán jók lennének a műsorba. (Több adás fent van a YouTube-on, érdemes csekkolni őket, mert ott még tényleg élőben, autotune nélkül nyomtak félórás minikoncerteket olyan feltörekvő zenekarok, akik később világhírűek lettek).

Szóval elkezdődött egy hosszú levelezés, melynek végén Victor Wooten megkapta a demókazettát, tele olyan számokkal, melyekre egyikőjük sem emlékezett már. Viszont a fivérek úgy gondolták, egy kis fazonigazítás után néhányat műsorra is tűzhetnének. És mivel a lockdown alatt volt idejük, újratanulták az ötvenéves számokat. Egyet közülük el is játszottak Pozsonyban – tényleg teljesen korrekt funk-jazz szerzemény volt. A következő projektjük pedig egy olyan album, amelyen Rudy szaxofonjátéka is hallható lesz – ezt a sávot leválasztották a kazettáról.

A Majestic Music Club természetesen dugig megtelt, a végén az előzenekar, a hazai Baron Haze tagjai is önfeledten rázták magukat az ajtóban. Aztán Wootenék a színpadra invitálták őket egy közös meghajlásra.

Mike Stern is nagyon elégedett volt az előzenekarral öt nappal később. Az Ostblock Cooperative trió tagjai még diákok: az ausztriai Grazban járják a jazz magasiskoláját. A dobosuk, Gregor Špener szlovák, ő konferált. Kajetan Kamenjaševic basszusgitáron, Benjamin Foris szintin játszott, a zenébe hiphop- és electro-elemek is bekúsztak.

Ez a koncert is totál telt házas volt, hiszen Mike Stern népszerűsége a rocksztárokéval vetekszik. Most is hozta a tőle elvárható színvonalat. Nem először játszott Pozsonyban, de először kísérte el felesége, Leni Stern, aki saját jogon is kiváló gitáros-dalszerző, az afrikai zene megszállottja, egy n’goni nevű húros hangszeren is játszik, és rendszeresen turnézik saját zenekarával.

„Zongorázni” lehetett a különbséget a 2021-es őszi jazznapokon abszolvált koncert és a mostani között, hiszen anno Bill Evans szaxofonos-zongorista társaságában érkezett Pozsonyba Mike Stern, ezért ismertebb kompozíciói is kevesebb ritmikus elemmel, kevésbé levegősen szólaltak meg, mint most. Ez a fajta lazaság kifejezetten jót tett az egyébként kissé „túlspilázott“, túlszólózott számoknak. És ide kívánkozik az is, hogy Sternéknél tökéletes a házastársi harmónia – ezt nemcsak az összenézéseikből lehetett érezni, hanem a zenei szimbiózisból is. Rajta kívül csak új felfedezettje, a francia Hadrien Feraud basszusgitáros társaságát élvezte ennyire Mike Stern – felelgetős szólóik különlegessé tették a régebbi számokat.

A végén Peter Lipa bejelentett néhány nevet az őszi jazznapok fellépői közül. Van miért várnunk az októbert, mert érkezik Bill Frisell, a legendás amerikai gitáros, visszatér a GoGo Penguin nevű manchesteri csodatrió, itt lesz Louis Cole, az amerikai Knower elektronikus jazz-funk duó alapítója, valamint a francia tangóharmonika-művész, Richard Galliano.

És feltehetően itt lesz Presser Gábor is, aki Lipa jó barátjaként évtizedek óta átjár a jazznapokra – nézőként. Mike Stern koncertjén azt élvezte leginkább, hogy kevesen ismerik fel…