Vagy megszoksz, vagy megszöksz

Nagy dilemma! Legalább is nekem nehéz volt megszokni azt, hogy fősulis lettem. Új város, új környezet, sok-sok ismeretlen ember, na és persze idegen (értsd: eddig tanulásra nem igen használt) nyelv, a szlovák. Még jól emlékszem arra, hogy legelőször mennyi félelemmel ültem fel a buszra, ami az ismeretlenbe vitt. Arra, milyen elveszetten tudakoltam szobám számát, majd nyitottam ki azt a bizonyos 101-es ajtót...

Első tanítási nap, első hét, rémület. Legszívesebben elmenekültem volna. A menekülési kényszer az első hónapok minden napjára jellemző volt. Sokszor kérdeztem magamtól, hogy miért is választottam ezt a sulit (a Katolikus Egyetemet Rózsahegyen), mit keresek én itt, talán ez az egész hercehurca nem is nekem való. De nem adtam fel azt a harcot, amit néha saját diáktársaim tettek még nehezebbé. Néhányszor már meg kellett védenem magyarságomat, mert elég sok, hozzám hasonló korú emberke különös nézeteket vall rólunk, szlovákiai magyarokról. A megszökési kényszerből lassan megszokás lett. Megbarátkoztam a sulival, a kollégiumi élettel, azzal, hogy egyedüli magyarként élem napjaimat. Ma már a 305-ös szobában lakom, olyan társakkal, akikben barátokra leltem, akik elfogadnak, segítenek és ha kell, a védelmemre kelnek a különös nézeteket valló emberekkel szemben. A legigazabb barátaim mind keletiek. A suli egyre érdekesebb, és így, hogy már rég vége az első vizsgaidőszaknak és mindjárt itt a második, azt mondom, jó egyetemistának lenni!