Tudjátok, hogyan és miért kaptátok a neveteket?

Kis Mária, Nagy József, Jósika Gerzson stb. Nevek tömkelegét tudnánk előállítani bármikor, ha éppen ez lenne a feladatunk. Közben nem is kellene sokat gondolkodnunk, csak dobálnánk egymás után a szavakat. Általában nem is figyelünk arra, hogy nevünk milyen kapcsolatban áll velünk. Pedig a szülők nagy része hosszasan tervezgeti születendő gyermekei keresztnevét, olykor még össze is kapnak a nagy viták hevében. Ti tudjátok, hogyan és miért kaptátok nevetek?

Nomen est omen – e szerint a régi latin mondás szerint a név kötelez, azaz a nevünkben hordozzuk végzetünk. Ma már kevesen hisznek ebben, de a régi korok embere másként gondolkodott. Vajon milyen hagyományai vannak a magyar névadásnak? E kérdés megválaszolásához vissza kell mennünk egészen a honfoglalás előtti időkig. Egy ősi elképzelés szerint - ami minden földrészen megtalálható - a szónak mágikus, misztikus hatalma van. A primitív ember az élőszót, a beszélőszervek által előidézett finom levegőrezgéseket önálló létezőként fogja fel. A hangok elszakadnak a beszélőtől, hogy tulajdon életüket folytassák. (Szinte madárként repül a szó. Erre a képzetre utaló példát nyelvünkben is találunk: szálló ige, röpke szó. „Repül a szó, gyorsan hangzó kísérője büszke jelnek” – írja Arany János.)

Amikor beszélünk, helyzeteket, képeket idézünk magunk elé, szinte látjuk azokat belső szemünkkel. Az ősállapotú ember ezeket a képzeletében megjelenő dolgokat kézzelfogható valóságnak tekintette. A beszéd szavainak ezt a megjelenítő, létrehozó képességét a szavakban rejlő varázserőnek tulajdonította. Varázsigékkel a legveszedelmesebb szellemek is szolgálatra kényszeríthetők, biztosítható a föld termékenysége, gyógyíthatók a betegségek stb. Ezeket a titkos igéket csak a kiválasztottak ismerhetik, ők a varázslók.

Ha ilyen erőt tulajdonítottak általában a szavaknak, mennyivel inkább félhettek a nevektől: az emberek és istenek neveitől. Úgy gondolták, a név a lélekkel elválaszthatatlan kapcsolatban áll, s a névadás lényegében lélekadás. A név tudásával hatalmat nyerhetnek egy másik ember felett, segíthetnek, és árthatnak is neki. Éppen ezért alkalmazták a névmágiát. Különösen a rontó szellemektől rettegtek őseink, akiktől főként ellenállásra még nem képes újszülött gyermekeiket meg kellett védeniük. A rontás elleni védekezésre szolgáltak az ún. óvónevek. Ezek egy része arra szolgált, hogy a gonosz elől letagadják a gyerek létezését: Nemvaló, Nemvagy, Nevetlen, Mavagy (vagyis a mai napot úgysem éli túl, igazán kár a szellemnek időt pocsékolni rá). Másik része úgy védelmezi a csecsemőt, hogy holttá nyilvánítja: Nemél, Haláldi. Vannak olyan óvónevek is, melyek az újszülöttnek a szülők előtt való értéktelenségét, nem szeretett voltát, csúnyaságát hangoztatják: Szemét, Nyű, Csimasz.

A totemisztikus névadásnak is fontos szerepe volt őseink életében. Az volt a szokás, hogy az egy törzsbe tartozók (vagy legalább az előkelőbbek) személynévül a közös totem nevét viselik, amely természetesen nemcsak a törzs őse, hanem egyszersmind védőállata is. A magyarság a törökökkel érintkezve ragadozó állatokról, főként madarakról nevezte el fiait, mint: Ákos – sólyom, Kartal – sas, Kaplony – párduc, Kurd – farkas, Bese – kánya, Torontál –sólyom.

Árpád – Kézai szerint – egyenesen a turultól származott. Az a hit vezette őket, hogy a névvel együtt rájuk száll az állat ereje, bátorsága, gyorsasága, harci készsége_ olyan jellemvonások, melyeket a hadakozó, zsákmányszerző nép becsült. (sn)