Sznobságból fizetett magánórák

Emlékezzünk csak egypár évre vissza a „hírhedtté” vált Slávkovská volt iskolaügyi miniszter asszony a szlovákiai magyar iskolák elleni intézkedéseiről.

Az oktatáskutatás szakemberei elismerik, hogy iskolarendszerünk nem működik megfelelően: túlságosan bonyolult az iskolák finanszírozása, fenntartásuk kérdéskomplexuma stb. A legújabb kimutatások ezt bizonyítják, hogy „bántóan” sok az eredménytelen gyerek, a rossz tanuló. Sok gyermek nem akar tanulni, a tanulás nem vonzó, a tudás sokak számára nem jelent értéket! Különösen így van ez – mint már utaltam erre – az alapiskola felső tagozatában.

A probléma megoldását sokan abban látják, hogy többféle vizsgát kell beépíteni. A szűrőn átment gyermek folytathatja a tanulmányait, a többieknek pedig szervezzünk vizsga-előkészítő osztályokat. Hasonlót már régebben is javasoltak.

Több probléma vetődik fel ezzel – az ismeretminimumra gondolok – kapcsolatban. Súlyukat tekintve egy is elég lenne ahhoz, hogy az elképzelést elvessük. Az első az ismeretminimummal függ össze. Ha egy nagy előadóteremben két ember feláll, a többiek szinte vita nélkül meg tudják állapítani, hogy ki közülük a kisebb. De azt a kérdést, hogy kinek van kisebb tudása, nyilván nem dönthetik el. A tudás nem olyan, mint a centiméterszalag: az egyik rövidebb, a másik hosszabb. Azt sem tudom eldönteni, hogy most kisebb-e a tudásom, vagy akkor volt, amikor érettségiztem! Nyilván más az ismereteim, a tudásom struktúrája. Arra a kérdésre sem lehet válaszolni, hogy egy parasztembernek vagy egy neveléstudósnak több-e a tudása. Olyan tudás, mint a vektor a matematikában. Két vektor sem hasonlítható általában így össze: ez kisebb, az nagyobb. Különben lehet, hogy a rövidebb mutat helyes irányba. Ha viszont két ember tudása nem hasonlítható össze, akkor nem is lehet az ismeretminimumot definiálni. Ez abból is eredhet, hogy a közös ismeretminimumot igyekeztek szabályozni a magas követelményekhez mérten, így minden iskola, illetve iskolatípus megpróbálta belezsúfolni a saját „ismeretminimumát” a tantervébe; ezért olyan maximalista lett, hogy heti 40–50 óra alatt sem lehetett volna megtanítani. Ha még azt is hozzátesszük, hogy ez a tananyag 40–80 százalékát tartalmazza csupán: hány óra kellene ahhoz, hogy a teljes tananyagot megtanítsák az iskolák a tanulókkal? Hiszen nem kétszeresen sok anyagról, hanem elvégezhetetlenül sok anyagról van szó.

A követelményrendszernek azokat az elvárásokat is tartalmaznia kell, amelyeket az alapiskolai tanulóval szemben támasztanak a középiskolák. Az iskolai munka hatékonyságának: paradox módon – az egyik legsúlyosabb akadálya az, hogy a középiskolák legfontosabb célja – sokan ki is mondják – az egyetemi felvételi vizsgára való felkészítés. Azután ez gyűrűzik lefelé: az alapiskola célja az, hogy a gyerekeket középiskolára készítse fel. A szülők ambíciója ezzel összefüggő káros hatás. A nagyravágyásból és szomszédpukkasztásból fizetett magánórák lehetetlen versenybe kényszerítik a szegényebb anyagi helyzetű szülőket, és rontja a szegényebb gyermekek esélyeit. Félreértések elkerülése végett: joga van a szülőnek, hogy különösen tehetségesnek vélt gyermekéhez professzor fogadjon. Neumann Jánossal Kürschák József foglalkozott. Az iskola azonban nem rendezkedhet be erre.