Siker és nézőpont

Zsófi az utóbbi egy-két hónapban feltűnően megváltozott – külsőleg nem az előnyére. A korábban feltűnően szép, csinos tizennyolc éves lány kissé meghízott, slamposan, zsíros hajjal jár iskolába, már szinte mindennap elkésik, órákon nem figyel, ha felelni hívják ki, süketnémát játszik. Tanárai nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel, hiszen Zsófi elsőtől kezdve a gimnázium egyik legjobb tanulója, aki jogi egyetemre készül, két nyelvvizsga-bizonyítvány tulajdonosa, emellett szépen zongorázik, gyönyörűen mond verset és verhetetlen az asztaliteniszben. Ahol indul, ott fölényesen nyer. Ez a lány győzelemre született – szokta mondogatni az apja, ha gyermekét dicsérték.

Maximalista követelések

Manyi néni, az osztályfőnöke érezte, valami súlyosabb dolog lehet a háttérben. Végül egyik nap, utolsó tanóra után belekarolt a lányba és magával vitte az egyik üres tanterembe, hogy beszélgethessenek. Zsófiból robbanásszerű zokogással szakadt ki a fájdalom. Kiderült: édesapjával a félévi bizonyítvány miatt csúnyán összevesztek, mert a lány – életében először – föllázadt az apai önkény ellen, elköltözött otthonról. Azóta nem beszélnek egymással. Az apja ugyanis kisgyermekkoruktól maximalista követeléseket támasztott mindkét gyermekével szemben – csak hát három évvel idősebb bátyját nyolcadikos korában baleset érte, tolókocsiba kényszerült, azóta az apai figyelem középpontjába a lánya került. Mintha mindent, amit a fia nem tudott elérni, a lányának kötelessége lett volna elérnie.

„A lécet mindig magasabbra tedd, mert csak úgy van értelme az egésznek! A mai világban vagy sikeres emberré válsz, vagy semmilyenné!” – idézte fel apja gyakori intelmeit Zsófi. Félig-meddig egyet is értett ezekkel az idővel belső paranccsá vált követelményekkel, de ő nem érezte önmaga és a családja elleni merényletnek, ha néha lazított – persze akkor, ha az apja ezt nem látta, nem tudott róla. De Zsófi szerint mindennél sokkal nehezebb volt az, hogy nem hibázhatott, ha mégis, kivívta apja haragját, megvetését, ami mindig szeretetmegvonással járt együtt.

Egyes helyett kettes

Apjával a veszekedés a félévi kettes matekjegy miatt indult, s folytatódott a már előre tragikusnak lefestett emelt szintű érettségivel. (Az ő esetében szóba sem kerülhetett a középszintű…) Zsófinak ez volt az egyetlen kettese, noha a tanára megadta volna az egyest, de ő lebeszélte erről, mert úgy érezte, nem tudja egyesre az anyagot. Meg egy kicsit azért is, mert úgy gondolta, így ő a normális átlaghoz jobban hasonlíthat – így jobban elfogadják társai. Szeretett volna olyanokhoz tartozni, akik között valódi önmagát adhatja, akiknek nem kell állandóan megfelelnie. Belefáradt abba, hogy minden területen a maximálisat nyújtsa magából – ráadásul amihez igazán kedve lett volna, a tánchoz, a színjátszáshoz, abba bele sem kóstolhatott, pontosabban csak a versmondásban élhette ki ilyen irányú vágyait, mert apja mindezt komolytalan dolognak tartotta.

Fél éve beleszeretett egy fiúba – de hamar vége lett a kapcsolatnak, amikor az apja megtudta, hogy a srác közepes tanuló. Valósággal elüldözte. Nem hatotta meg, hogy szabadidejében egy együttesben játszik, tehetséges dobosnak tartják és kiválóan basszusgitározik. „Ez kedvtelés, nem munka!” – summázta véleményét.

Zsófinak mindez már sok volt, kicsordult a pohár… Összepakolt és elköltözött – még azon a napon, március végén, amikor betöltötte a 18. életévét. Németből és angolból magántanítványokat vállal – annyi pénzt kap, amennyiből hozzá tud járulni új otthona rezsijéhez. Szerelme édesanyja – aki fia mellé befogadta őt is – csak ezt kérte.

Zsófi számára az lesz az igazi siker, ha majd olyan munkát végezhet, amit teljes szívéből szeret csinálni. Amit kedvtelésből végezhet.