Ráérsz még az életben idegeskedni

„Nem bírom tovább!” Sokszor hangzik el ez a mondat, miközben az asztalra roskadva írom a leckém, vagy tanulok a másnapi dolgozatra. Gyűlölöm az évvégét. Biztosan jó pár ember van még rajtam kívül, aki ugyanígy érez, de gondolom, mi, kilencedikesek vagyunk a legtöbben. Felvettek oda, ahová szerettem volna járni. 9 év kemény munka, íróasztal melletti tönkrement délután és 1,5-nél jobb átlagú bizonyítvány után azt mondom: elég!

Soha nem követelték tőlem, hogy ilyen eredményeim legyenek, de úgy érzem, ezzel tudom megköszönni azt, amit értem tesznek, és tettek hosszú évek során a szüleim. Most mégsem tudok kitartani. Vége. Nagy valószínűséggel közepes osztályzatot kapok kémiából. Soha nem volt az erősségem, de mégis rosszul esik. Soha nem volt még 3-as a bizonyítványomban. Úgy látszik, most ezt is meg kell élnem. Csalódnom kell magamban.

Azt hittem, anyu és apu is ugyanígy érez majd. Mégis, akármilyen hihetetlen, mikor odaálltam apa elé, hogy közöljem vele a hírt, egészen meglepett, és ezt mondta: „Kislányom, lazíts! Az a tanár, aki neked hármast ad és értékeli a tudásod, 20 év múlva is ugyanúgy osztályozni fog és beírja a hármasokat. Ha nem kémikus vagy vegyész akarsz lenni, akkor ne foglalkozz vele. Ráérsz még az életben idegeskedni. Majd augusztusba készülj a középiskolába. Most itt a tavasz. Lazíts!”

Anyu ugyanezt mondja, bár az ő hangjában még érezni a félelmet, hogy leromlok. Engem ezek a mondatok ezerszer jobban inspirálnak, mintha korbáccsal csapkodnák a hátam, hogy tanuljak. (Köszi apu és anyu.)

Talán nem is olyan szörnyű a helyzetem. A kémiát még megpróbálom kijavítani, de ha most nem sikerül, majd következő nekifutásra menni fog. Éljen az optimista életszemlélet! Ajánlom mindenkinek!