Miért vasorrú a mesebeli boszorkány?

Népmeséink szinte állandó, leggyakoribb és egyben leggonoszabb hőse a vasorrú bába. Ő az, aki meglehetősen sarkítva, de az összes emberi rossz tulajdonsággal rendelkezik, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a daliás királyfit vagy éppen a furfangos szegénylegényt elpusztítsa. De vajon mi szüksége van egy boszorkánynak vasorra?

Amikor meséket olvasunk, vagy hallgatunk, akkor magunk elé képzeljük a hősöket, és szinte mintha moziban lennénk, megelevenedik előttünk a filmvásznon az egész történet a délceg és mindenre elszánt királyfival, a szépséges, aranyhajú királylánnyal, a hamuban sült pogácsát majszoló szegénylegénnyel, a hétfejű sárkánnyal vagy éppen a gonosz vasorrú bábával. De miért kell neki vasorr? Egyszerűen csak azért, hogy az amúgy sem pozitív szereplő még csúnyának is hasson, vagy ennek a különleges légzőszervnek más oka is van?

A népmesei vizsgálatok bebizonyították, hogy a vasorr nem csupán a rémisztő külsőt szolgálja, hanem ennél mélyebb indokokra vezethető vissza. Egészen a finnugor rokonság koráig kell visszavándorolnunk az időben, amikor még a magyarok ősei együtt éltek a velük rokon nyelvet beszélő vogulokkal és osztjákokkal, vagyis a többi ugor néppel. Ekkor még nyoma sem volt kereszténységnek, őseink pogány kultúrában éltek, és jó, illetve ártó szellemekben, sámánokban, táltosokban hittek, mivel mit sem tudtak az őket körülvevő természet titkairól.

A mai kutatások a mesebeli vasorrú bábát az ugor kor szellembálványaival azonosítják. Ezek kezdetleges, faragatlan deszka-, vagy fatönk darabokból készültek, a földbe verték őket, és az arcrészüket fémlappal borították be. Létezésük az ugor népek szellemtiszteletének bizonysága. Az akkori emberek rendkívüli megbecsülésben részesítették az elhaltak szellemeit, amelyek hitük szerint még hosszú ideig visszajártak. Számukra készítették a bálványt, hogy a halott lélek ismét testhez juthasson általa. És persze, igyekeztek ezeket a bálványokat mindennel ellátni, hogy a haragjukat magukra ne vonják. A bádoglemez is azért kellett az arcára, hogy a rákent vér és étel el ne korhassza a deszkát. Az orr-részt pedig általában kiálló szeg vagy vasdarab jelezte.

Ezzel pedig el is érkeztünk a vasorrú bába vasból való orrához... És ha ezzel a mesés alaknak minden vonása még nincs is megmagyarázva, a szorongató érzést keltő, ártalmas jellegének eredete világossá vált. Tehát a népmesék vasorrú bábája az ősi, finnugor korba visszanyúló vallásos képzetnek az átalakult maradványa. A vasorrú bába vasorra azt mutatja, hogy a vasnak a mítoszok világában, a mágikus gondolkodásmódban igen jelentős szerepe volt. Rengeteg tévhit, babona és hiedelem fűződik hozzá. De vajon miért?

A vallásos előírásokban, babonás szokásokban a vasnak kettős értéke volt. Egyrészt sokszor tilos volt vallásos szertartásokban használni, másrészt pedig éppen ellenkezőleg: bajelhárító szerepet tulajdonítottak neki. A vas feltalálása forradalmasította a technikát. Az új fém ugyanis kiszorította a bronz-, arany- és ezüsteszközöket a gyakorlati életből. Igen ám, de akkor így mi legyen a vallásos szertartásoknál, amelyeket évszázados gyakorlat szentesített? Lehet-e ezeken módosítani anélkül, hogy a hatásosságukat károsan befolyásolnák? Nem haragítják-e meg az új divattal az isteneket? Az efféle megválaszolatlan kérdések magyarázzák meg a vallásos előírások konzervatív voltát, vagyis hogy az ókori görög szentélyekbe tilos volt vasat bevinni, a jeruzsálemi templom építésénél pedig nem volt szabad vaseszközöket felhasználni, egyes római rítusok szerint pedig csak a kőkés használata volt megfelelő.

Másrészt viszont az új fém hatékonysága lassan azt a gondolatot kezdte érlelni az emberekben, hogy a vas gyakorlati haszna mögött valami misztikus erő rejlik, amelytől az ártó démonok is félnek. Valószínűleg innen eredt az a szokás is, hogy a mesebeli boszorkányt vasorral látták el. Ugye milyen érdekes? (s, he)