Miért trágárkodnak a fiatalok?

Használata sérti és megbotránkoztatja az akaratlan fültanúkat, a jobb érzésűek többségét. E káros szokás romboló hatással van a felnövekvő ifjúságra, amely ezt a példát követve, a gátlástalanság és a mások iránti tekintetnélküliség átitatódhat, s felnőve, áldozatból maga is vétkessé válik.

Szitkozódik, üvölt a gyerek. Trágár szavak röpködnek a levegőben. Néha minden felindulás nélkül, puszta kötőszóként, töltelékszóként használja még a legkisebb gyermek is az ocsmányságokat, jóllehet a legtöbb esetben fogalma sincs róla, hogy ő most trágár. Legfeljebb arról, hogy amit a szájára vesz, azt nem szabad, tilos. Még inkább kevés tudása lehet arról, hogy ezek az alpári szavak mit is jelentenek, mi a valódi tartalmuk. Arról pedig főképpen semmi, hogy akkor a szülők s más felnőttek miért használják olyan gyakran ezeket a csúnya szavakat – akár dühből, veszekedés közben, akár ők is csak úgy, minden különösebb indíték nélkül.

Szidás, fenyegetőzés

Az óvónők szörnyülködnek, pironkodnak, éppúgy, mint a szülők. Hát honnan veszi ezt a gyerek? Az eset mindennapos. Szégyent hoz a szülőre, bárhol legyenek is. Egy-egy beszólás után mindenkiben meghűl a vér. Megkezdődik a szidás, a fenyegetőzés. Ne az óvónők szégyenkezzenek, hiszen tőlük ugyan nem tanulhatta a gyerek.

Napjainkban a szépirodalom, a film, a színház sokszor nyíltan, direkt módon, szó szerint is leírva, kimondva használja az ún. drasztikus, trágár kifejezéseket, hivatkozva arra, hogy amit az életben néven neveznek, azt bizonyos esetekben nem lehet finomítani, körülírni, kipontozni, mert hamissá, deformálttá válhat egy-egy jellem, szituáció, jelenet. Egyes népeknél sohasem volt szégyellnivaló bizonyos testrészeket s a testi szerelem, az emberi anyagcserére vonatkozó eseményeket a nevükön nevezni. Azt hiszem, ez így is volna rendjén.

Miben látom hát a bajt?

Egyrészt abban, hogy nálunk sokáig uralkodott egyfajta hamis magatartási forma, egyfajta álszent mentalitás, amely tiltotta ezen szervek és aktusok pontos vagy direkt hétköznapi megnevezését. Valahogy úgy kezeltük ezt a kérdést, hogy az, amiről nem beszélünk, az nincs is. Mi lett ennek az eredménye? Az, hogy különböző gügyögő vagy egészen hamis, de gyermekded kifejezéseket honosítottunk meg. Hosszasan sorolhatnám ezeket, pl. azt, hogy hogyan is nevezze egy kisfiú vagy kisleány azt, amije van. Mindenféle badarságot mondunk rá, csak éppen a tényleges, a pontos megnevezés hiányzik.

Másrészt abban, hogy a népszerű tudományos-orvosi felvilágosító irodalom szó- és kifejezés-kínálata túl komoly, túl hivatalos, nehezen jön az ember szájára a mindennapi életben. Tessék csak meggondolni, hogyan hangzana, ha egy 3 éves kisgyereket ezen szakszerű kifejezésekkel tanítanánk meg saját testének megismerésére, testrészeinek megnevezésére.

Harmadrészt abban, hogy az előbbi tabufelfogás, ill. gügyögős stílus és a hivatalos terminusok között űr tátong. Főként ezért törhetett be a durva kifejezések szókészlete a mindennapi nyelvhasználatba. A trágár szavak egyszerűek, rövidek, pontosak, s valóban néven nevezik azt, amit jelölni kívánnak.

Negyedszerre abban, hogy bizonyos közösségek nyelvi kommunikációs készletük elszegényedett. Tőmondatokra, félmondatokra, hiányos megfogalmazásokra szorítkoznak csupán pl. galerik, bandák…

Ötödszörre szeretném megjegyezni, hogy nem elsősorban nyelvhasználatunk züllött le, hanem a társadalom bizonyos rétegei körei durvultak el. Sok esetben az emberek, durvák, türelmetlenek, tűrésképtelenek.

Ne tiltsunk!

Abban biztos vagyok, hogy a trágárság teljesen nem fog megszűnni sohasem. Egy ember, ha szerencsétlen helyzetbe kerül, sorscsapás, hirtelen bosszúság éri, káromkodni fog. ĺgy „adja ki” magából a nyomort, a dühöt, a felindulást.

És mit tehetünk a jelen körülmények között az óvodában? Az biztos, hogy nem türelmetlen pedagógiai hozzáállással, nem a gyerek megszégyenítésével, megfeddésével, nem a tiltással fogunk eredményeket elérni, hanem emberhez méltó példával, magatartás és szép beszéd nyújtásával, megértő felvilágosító munkával. Föl kell adnunk álszemérmes magatartásunkat, világos és értelmes, a gyerek számára is érhető neveket, fogalmakat kell használnunk, a trágár kifejezések helyett. ĺgy talán értelmetlenné válik a „csúnya” szavak használata.

Nem hagyhatjuk e tekintetben figyelmen kívül a szülők felelősségét. A pedagógus minden erőfeszítése a semmibe vész, ha az otthonról hozott „tapasztalatok” cáfolják érveiket, nevelői magatartásukat.