Markunkban a telefon

Sokszor pont velük kapcsolatban merül fel a kérdés, tényleg szükséges-e ez a szerkentyu, amely hajlamos épp a legkevésbé megfelelo pillanatban megszólalni? Hiszen mostanság már az alapiskolások is sms-eket pötyögtetnek egymásnak, sokszor óra alatt is, megorjítve ezzel a tanító nénit. Ilyen esetekrol hallván sokan úgy látják, felesleges még ilyen korú gyerekeknek méregdrága telefont adni a kezébe. De hogy ki mit ad meg a csemetéjének, az végtére is magánügy, a lényeg, hogy ismerjék az alapveto társasági szabályokat a mobiltelefon használatára vonatkozólag.

Éppen ezek miatt az íratlan szabályok miatt szokták a legtöbbet szidalmazni a fiatalokat. Túl hangosan csevegnek az utcán, buszban, beszélgetésüknek mindenki tanúja akarva-akaratlanul, vagy éppen egy eloadás, tanóra kellos közepén hangzik fel mondjuk a Big Brother csengohangja. Azonban a mobiltelefonnak sok elonye is van, amit persze az ellenzoi soha nem fognak elfogadni, egészen addig, míg...

Míg maguk is nem lesznek mobiltelefon-tulajdonosok. Addig szidják a maroktelefonokat és gazdáikat rendesen, nem értik, miért nem elég már a jó öreg vezetékes telefon, miért olyan égetoen fontos utcán telefonálni, tömegközlekedési eszközön telefonálni, egyáltalán – telefonálni. A személyes találkozás vagy a levél sokkal közvetlenebb.

Ez igaz is, de az ellentábornak is be kell látnia, van, amikor a személyes találkozás nem megoldható, a levél pedig túl lassú lenne. A mobil bármikor kéznél van, bárhol elérheto az ember, és bárhonnan elérhet bárkit. Nagyfokú szabadságot nyújt, hisz elmúlt az az ido, amikor az ember nem mozdulhatott ki a lakásból, mert fontos hívást várt.

Vegyük például a következo helyzetet. Egy lány találkozik egy fiúval. Megtetszenek egymásnak, találkoznak, majd a randi végeztével telefonszámot cserélnek. A fiú megigéri: „Majd hívlak!“, s ezzel elválnak útjaik.

Nézzük, hogyan folytatódott volna történetünk a vezetékes telefonok idejében. A lány hazaér, boldogan, a fellegekben járva. Másnap várja a fiú hívását. A fiú csak nem hívja. A lány hosszasan ül a telefon mellett, félve kilépni még csak a szobából is, hátha pont akkor csörren meg a telefon... Hiába hívják a barátnoi sétálni, beszélgetni, nem mehet, hiszen hívást vár... És ez így megy, napokig, hetekig, esetleg hónapokig... (Na jó, magunk között legyen szólva, aki hónapokig képes várni egy hívást, azon már a mobiltelefon sem segít.)

Viszont a helyzet egészen másképp alakul a maroktelefonok idejében: A lány hazaér, boldogan, a fellegekben járva. Másnap várja a fiú hívását. A fiú csak nem hívja. A lány szomorú és vágyakozó képpel nézi a telefonja kijelzojét, és vár, csak vár... Aztán befutnak a barátnoi, és sétálni hívják. A lány boldogan igent mond, bár azért útközben meg-megtapintja zsebében a telefont, tényleg ott van-e, és többször is ellenorzi, nincs-e véletlenül levéve a hang. És ez így megy napokig, hetekig, esetleg hónapokig, de senkinek nem tunik fel semmi, hiszen a lány ugyanúgy folytatja mindennapi elfoglaltságait, mint azelott, s esetleg megismerkedik más kedves fiúkkal is, akikkel telefonszámot cserélhet, és akik hívását epedve várhatja...

Hát nem jobban hangzik a második verzió? Persze tény, mobiltelefon nélkül is lehet élni, ugyanúgy ahogy tévé, internetcsatlakozás vagy automata mosógép nélkül, mert hisz csupán az oxigén és a víz létszükséglet, az összes többi nélkülözheto...

A mobiltelefont lehet szidni vagy magasztalni, az igazság, mint mindig, most is valahol a ketto között van. A maroktelefon, úgy mint minden más használati tárgy, felhasználható értelmesen és kevésbé értelmesen. De hogy hogyan használják, arról maga a készülék vajmi keveset tehet...