Letagad az öcsém

Ő egy tipikus nagyfiú: a haverjainak él, barátnőt inkább divatból, mint meggyőződésből tart, dohányzik és lázad a tanulás ellen. Ez végül is normális, csak nehéz elhinni, hogy ez is csak egy korszak, aminek majd vége lesz. Furcsa, mert nálam ez el sem kezdődött. Én nem szorultam rá a haverok állandó társaságára, nem menekültem el otthonról, és szeretem, ha vannak céljaim. Tanulásra én sem szívesen adom a fejem, de mégis jobb tanuló vagyok nála, mert állítólag, nekem eleve vannak adottságaim. Az öcsém persze a hátam mögött ezt elismeri, de mikor anyám szembesíti vele, akkor azzal védekezik, hogy ő szégyennek tartja, ha valaki annyit tanul, mint én, holott tudja, hogy engem sokkal nehezebb rávenni, hogy tanuljak, mint őt. Kevesebbnek tart, és letagad mások előtt, mert nem követem a divatot, és nem nézek ki úgy, mint minden más lány. Nem tudok értetlenül a semmibe nézni, mert nekem van véleményem, s mivel ezt megmondom, ezért szerinte kibírhatatlan vagyok. Utálja a barátaimat, mert azok nem felelnek meg az ő igényeinek. Vagy talán csak nem érti meg őket, hogy miért barátkoznak velem? Mert szerinte, ha valaki igazán megismer, akkor nem bírja ki velem sokáig. Ebből indul ki, mert ő csak így ismer. Én meg úgy, ahogy itt leírom.

Sajnos már régen nem beszélünk testvérként, mert ő számító és hangos gyerek lett, én meg csak a saját álomvilágomban élek. Ha hazajön, persze onnantól visszazökkent a világba, és arra eszmélek, hogy ordibál velem, és úgy viselkedik, mint az apám, és valóban pont úgy, mert már az anyukám is rettegve várja haza, hogy mivel „kedveskedik” majd neki az egyetlen kisfia, aki talán egyszer majd elkezd törekedni arra, hogy boldoggá tegyen minket, és meg tudjon különböztetni bennünket a haverjaitól…