Képtelenség

Az ember, így többek között én is, gyakran elhatározza, hogy megváltozik. Új embereket ismer meg, másképpen öltözködik, leszokik a dohányzásról, vagy megpróbál nem törődni azokkal az ostoba apróságokkal, amik csak arra jók, hogy tépelődjön rajtuk, közben pedig csak a kétségbeesés szélére jusson, és onnan meg nehéz kijutni. Tehát apróságok, amik azért mégiscsak bosszantanak, és ezeknek az érzékelése már legtöbbünk vérében benne van. A legsúlyosabb ezek közül talán a megfelelés, vagy a megfelelni akarás másoknak. Soha nem tartottam magam tökéletes embernek, tudom, hogy vannak hibáim, de csakis magamtól viselem el a kritikát. Mások kritikája jobban megérint, mert félek benne meglátni az igazságot. De ha kell, megteszem. Viszont vannak olyan vélemények, amik bántanak, habár nem is ismerem azt, aki okosan és alaposan leszól, vagy beszól nekem. Miért mondta? Nem is ismerem, s mégis már az első szavával megbántott. Talán, szegényke felületesen ítélte meg a viselkedésemet, ami emberi szokás, de kevésbé elfogadott, ha ezt szóvá is teszi. Mégis sokat rágódok az ilyen kritikákon. Érdemes? S egyáltalán egyedül vagyok ezzel a problémámmal? Nem hiszem. Talán csak kezdem megszokni, hogy olyanok ítélnek el, akiknek a nevét sem hallottam soha. Elvégre én is ilyen vagyok, teli előítéletekkel. Ez pedig egy ördögi körre emlékeztet, amit senki sem szeret. Mikor egy apró, negatív előjelű megjegyzés eljut hozzám, és én amúgy is sértett állapotomban vagyok, akkor előtörnek belőlem a legrosszabb tulajdonságaim, az a bizonyos „erről is csak én tehetek”, és „ el akarok menni innen oda, ahol senki sem ismer”. Leülök, és sajnálom, hibáztatom magam, de aztán hamarosan rájövök, hogy a kritika nem ér semmit, ha nem tudjuk, kitől származik. Mert nem mindegy, hogy Pistike a 3.B osztályból mondja azt, hogy „Szeretem a focit!”, vagy éppen Gálvölgyi. Ugye mennyire másképpen hangzik? Javaslatom tehát a következő: felesleges holmi képtelenségekkel törődni, mert megfelelni mindenkinek felesleges, de mindenekelőtt: lehetetlen.