Irodalmi sulikávézó

A kávéházba nem pusztán pihenni járnak az emberek, az élet nagy dolgai általában egy gőzölgő kávé mellett dőlnek elA szerző felvételeA mai rohanó világban sajnos az emberek többségének nem jut ideje arra, hogy este, miután végzett a napi feladatokkal, kezébe vegyen egy könyvet. Néhányan már annak is örülnek, ha a pillanatnyi politikai helyzettel tisztában lehetnek, nem jut idejük a pihenésre. Hasonló szituáció áll fenn a diákság köreiben is. Tanulni, tanulni, tanulni – mondta egykor Lenin elvtárs. Ez a mondás a mi rohanó világunkra is érvényes. Nem biztos, hogy a tizenéves korosztályra értettem ezt. De ha törik, ha szakad, személy szerint én valamire mindig hagyok időt. Mi is esne jobban egy nehéz nap után, mint egy kávé és néhány barát? Csak itt is van egy gond: hol? Erre a problémára született egy első hallásra merész, ámde annál érdekesebb megoldás. Kell egy kávézó, ahol a diákság biztonságban érzi magát, elérhető és érdekes. És hol van az a hely, ahol a diákok a legtöbb idejüket töltik? A válasz egyszerű, természetesen az iskolát nevezték ki már jó pár évvel ezelőtt az állítólagos második lakhelyünknek, tehát tegyük azt egy kissé kellemesebbé. A szituáció áttekinthetősége miatt, elmondom, miről van szó. Dunaszerdahelyen járunk, egy viszonylag újnak számító középiskola, az Ozorák magániskola falai közt. Mivel helyi lakosnak számítok, így naponta többször is megfordulok azon a környéken, tehát megszoktam már az ottani nyüzsgést. Ám tudtam, hogy mostanság elő fognak rukkolni valamivel, a madarak nálunk is beszédesek. Ezért december 11-én az utam az iskola épületébe vezetett, nem csak kívülről kémleltem meg a zöld falakat. Megérte reggel kibújnom a meleg takaró alól, gondoltam, amikor beléptem abba a terembe, ahová a diákság problémájának a megoldását szánták. Az iskola kellős közepén egy irodalmi kávéház megnyitójára csöppentem, persze nem véletlenül. Amint beléptem az üvegajtón, az iskola igazgatónője, dr. Ozorák Jolán kissé remegő hanggal fogadott. Azt hiszem, érthető, hogy miért. Rögtön kávéval kínált és elárulta, hogy a megnyitó vendége is nemsokára megérkezik. Bárpult körül ugráló pincérek, néhány tanár és persze egy csapat diák, akik csak arról beszéltek, mennyire várják már a megnyitó utáni első rendhagyó irodalomórát, és főleg azt, aki tartani fogja. Délelőtt tíz óra, a kávézó előtt kifeszített zöld szalag előtt megjelent két ismert személy. Az iskola igazgatónője, valamint Hodossy Gyula, aki többek közt a Vámbéry Ármin Irodalmi Kávéház tulajdonosa. Egy Márai Sándor idézet után Ozorák Jolán köszöntötte a megjelenteket, és elmondta, mennyire örül, hogy egy ilyen jellegű szórakozóhelynek adhat otthont az iskola épülete. Az intézmény az elmúlt pár évben több kulturális és tájékoztató jellegű rendezvénynek volt a befogadója, de ez a mostani úttörést jelent a hazai iskolák életében. Szlovákiában Dunaszerdahelyen nyílt első ízben irodalmi jellegű kávézó az iskola épületén belül. A megnyitó másik felében Hodossy Gyula beszélt a jelenlévőknek Zsolt Béla 1937-ben megjelent kötetéről. Ha már idézet, akkor annak legyen valami köze a témához. Ez esetben senkinek sem lehetett oka panaszra, a felolvasott részlet teljes mértékben megállta a helyét. Zsolt Béla azon gondolatával ismerkedhettünk meg, hogy mire szolgál egy kávéház. Oda nem pusztán pihenni járnak az emberek, az élet nagy dolgai általában egy gőzölgő kávé mellett dőlnek el. Gondoljunk csak a történelmi eseményekre. Majdnem az egész világ felbolydult, amikor kitört az 1848/49-es szabadságharc. Hol is kezdődött az egész? Egy pesti kávézóban, nevezetesen a Pilvaxban. Egy üdítő fekete mellett született meg az első kórház, a színházat pedig meg se említsem. Hol lenne az irodalom, ha nem lettek volna már a többszáz évvel ezelőtt alkotó művészeknek olyan törzshelyeik, ahol megoszthatták volna gondolataikat egymással. Miért nem alkalmas erre a célra akár az otthoni konyha is? Mert annak nincs hangulata, oda nem kukkant be naponta több tucat ismeretlen ismerős, a hazai négy fal közt nem hangzanak jól a nagy szavak, nem lehet a forró kávé kevergetése közben a két méterrel előttünk ülő személy arckifejezéseit vizsgálni. Egyszerűen az nem az igazi, valami hiányzik, mégpedig a nyilvános diszkréció. Egy kávéházi asztalnál ülve minden másnak, izgalmasnak tűnik. Próbálunk önmagunk lenni, de teljes mértékben senki sem mer kibontakozni. Ott, bár titokban, de mindenki mindenkit figyel, és ez megmozgatja az emberek fantáziáját. És az írónak nincs igaza? Teljes mértékben, csak valaki még saját magának sem meri bevallani, hogy valójában miért látogat el rendszeresen ilyenfajta helyekre. És ha már annyian látogatják, azt ki kell használni, persze szigorúan jó értelemben. Irodalom, művészetek, szépen csengő szavak, csak sajnos nem mindig tudunk mit kezdeni velük. Tehát kössük össze a kellemeset a hasznossal, és látogassunk el néhanapján olyan rendezvényekre is, ahol az elmaradhatatlan koffeinbomba mellett mást is fogyaszthatunk. Nem szeretnék végig rébuszokban beszélni, hiszen a végén úgyis el kellene sütnöm a poént. Dunaszerdahely viszonylag kisváros, több neves szülöttel. Most pedig még egy jópontot gyűjtött be magának, néhány ezer embernek két irodalmi központot is létesített. Hogy az előbb említett megnyitón mi volt az igazi irodalom? Hát az, ami utána történt. A szalag elvágása után minden résztvevő figyelme egy emberre irányult. A megnyitó mondhatni sztárvendége nem más volt, mint Győry Attila. Gondolom, őt nem sok embernek kell bemutatnom, közkedvelt és szókimondó, aki nem ijed meg a neki címzett provokatív kérdésektől. Valaki rendhagyó tanítási órát igért, amit persze be kell tartani. Ha már tanításról van szó, nem hiányozhat az oktató sem, aki ez esetben Kis Lívia magyar nyelv és irodalom szakos tanárnő volt. És kezdetét vette az ismerkedés. Attilának rengeteg kérdést tettek fel, s a legtöbb közülük természetesen az életével volt kapcsolatos. Tudniillik a könyveiben saját élményeit tárja fel az olvasók előtt. Viszont ahhoz, hogy valaki ilyen gazdag élménytárral rendelkezzen, sokat kell utaznia. Saját elmondása szerint a rendszerváltás után megnyílt a világ mindenkinek, oda lehet már menni, ahová csak akarunk. Az utazás az embereknek megújulást jelent, megtörünk, ha ezt nem tehetjük. Ezt gondolta ő, és nekiindult a világnak. Néhány barát, öt dollár a zsebben, és egy kis szerencse a stoppolásban. ĺgy jutotak el Amszterdamba, Párizsba, Németországba. Csillogó szemekkel mesélte el azt a történetet, hogyan szöktek át Párizsba, ahol néhány napig egy arab kéjgyilkossal volt öszszeláncolva a börtönben, majd hogyan lettek kiutasítva Franciaországból. Megismerték a fiatalok bohém világát, úri módra éltek. Attila bevallotta, hogy akkoriban nem látott ezekben a kalandokban veszélyt, szerinte csak a múltra viszszatekintve voltak hajmeresztőek az élmények. Hogy mi a véleménye magának az írónak az újonnan megnyílt kávéházról? Szerinte ez egy olyan pozitívum, ami követendő például kellene, hogy váljon más iskolák számára is. Egy ilyen hely nemcsak eszmecserére alkalmas, hanem lehetőséget nyújt új kapcsolatok létrehozására. Az ismereteink egy jó kávé mellett összefonódhatnak a kortárs művészek gondolataival. Értve ezt nemcsak írókra, hanem festőkre, költőkre is. Ez egy szokatlan dolog, hiszen vehetünk egy ilyen előadást irodalomórának is teljesen más környezetben és hangulatban, mint az unalmas osztályteremben. A diákoknak lehetőséget nyújt arra is, hogy egy bizonyos szinten összehangolódjanak a tanárokkal. Nem állítja azt, hogy mindenkit érdekel az irodalom, de ha esetleg egy-egy ilyen alkalommal csak két embernek felhívja a figyelmét, máris megérte. Neki sokat jelentett volna a maga idejébe, ha lehetősége lett volna megjelenni hasonló előadásokon. A legérdekesebb találkozók résztvevői, amiken szerepelt, nem mások voltak, mint a tizenévesek. Ők az iskolapadban ülve tanulják az irodalmat, ahol számukra misztikus világba repítik el az alkotókat, a műveket. Holott az egy olyan tükör, amely nyitott a világra, és sok információt tudnának szerezni a valóságról. Mit is gondol Attila valójában a fiatalságról? Az ő nézőpontja szerint ők a legőszintébbek, semmiféle hátsó szándékuk nincs, legalábbis ami az író-olvasó találkozó kérdéseit illeti. Számukra minden elfogadott, normálisnak tűnnek az élet dolgai. Nincs számukra konfliktus, vagy csak az időhiány miatt nem kerül sor ezek feltárására? Ki lehet provokálni azokat a kérdéseket, amik őket érdeklik. Bevallja, tudja magáról, hogy ő egy exhibicionista ember, de túlment már a magamutogatáson. Az alkotás számára egy belső tükör, a saját maga látta világot akarja bemutatni. És ami még fontos: maga az alkotó is minden korosztálynak ajánlja az írásait. Úgy gondolja, nincs egyértelmű tiltás a műveiben, a drogokat, bűnözést illetően, a világnak megvan a rendje, aki megszegi a szabályokat, azokat eltiporja a társadalom. Nem szabad meg-feledkeznem az iskola igazgatónőjéről, Ozorák Jolánról sem. Mégis szokatlan, hogy egy iskola kellős közepén nyitnak kávézót, de ő is nagyon jó dolognak tartja. Ismeri a tanárait, a szokásaikat, és úgy gondolta, valahogyan még élőbbé lehetne tenni az órákat. Innen jött a diákkávézó ötlete, amit a jövőben az összes helyi fiatallal meg szeretne ismertetni. A létesítmény szorosan együttműködik majd a város első számú irodalmi központjával, tehát színes programokra van kilátás. Meg szeretné ismertetni a diákjait a kortárs irodalommal, és ez egy kiváló helyszín, szorosan összefügg a fiatalok mindennapjaival. Valóban jó ötlet volt ez a kávézó? A többség szerint igen. Még minden a jövő titka, várni kell a folytatást. Ha a diákoknak tetszik az ötlet, akkor nagy baj nem származhat a dologból. Semmi más tennivalónk nem lesz ezután, csak leülni egy kávéra, és kezünkbe venni néhány könyvet. Figyelem, lehet, hogy közületek kerül ki a következő Győry Attila!