Harapósra sikerült a visszatérés

A Nickelback visszatérése fergetegesen sikerültRed Dot-felvételKanada, annak dacára, hogy méretei és jelentősége ellenére soha nem volt igazán popzenei nagyhatalom, azért büszkélkedhet jó néhány olyan zenekarral, illetve előadóval, akikre érdemes vagy érdemes volt odafigyelni. A hatvanas-hetvenes évek nagy sztárjaitól, mint The Guess Who vagy éppen Neil Young, a főként hazájukban sikeres, alternatív rockzenében utazó The Tragically Hipen át, egészen az itthon is roppant népszerű Alanis Morissette-ig, ha nem is hosszú, de mindenképpen impozáns a névsor – nem is beszélve az olyan, most feltűnt zenekarokról, mint az Arcade Fire. Hogy a Nickelback bekerül-e ebbe a képzeletbeli pop-panteonba, az még kérdés, de hogy világszinten jelenleg ők a legsikeresebb kanadai rockzenekar, az már korántsem.

A sikerig hosszú volt az út,

hiszen a zenekar már több mint tíz éve megalakult, egy poros kisvárosban hívta életre a frontember Chad, testvére, a basszusgitáron játszó Mike Kroeger és még két barátjuk közreműködésével. A kezdeti, garázskorszak után hamar elhagyták a feldolgozásokat, és igyekeztek inkább a saját dalokra koncentrálni, így 1996-ban egy független kiadónál, a Roadrunnernél már meg is jelenhetett első nagylemezük, majd egy hosszú kihagyás után, négy évvel később a már jóval sikeresebb második is. Ez a két korai lemez talán nem túl ismert a nagyközönség számára, hisz hard rock- és metalhatásoktól sem mentes, de alapvetően a posztgrunge hullámot meglovagló zenéjükkel nem sok vizet zavartak az akkori dömpingben, ebben pedig közrejátszhatott az igazán karakteres dalok és az egyéniség hiánya is.

A zenekar csak a harmadik nekifutásra talált rá a nyerő formulára, ez a lemez, a Silver Side Up és az erről kimásolt single, a How You Remind Me pedig meg is hozta nekik a világsikert. A korongból több mint kilencmillió fogyott világszerte, a dalt és a hozzá készült klipet pedig megállás nélkül játszották a rádiók és a zenei csatornák, ami nem is csoda, hisz nem bíztak semmit a véletlenre, ebben a számban felvonultattak minden olyan összetevőt, ami a zenekart ellenállhatatlanul slágeressé teszi. A nem kevés pátosz – ami éppúgy működhet egy kis klubban, mint egy több ezer férőhelyes stadionban –, a grunge korszakból átmentett, de annál jóval finomabbra polírozott gitárhangzás és persze a nem elhanyagolható popérzékenység és dalszerzői véna olyan hatásos elegyet alkotott, hogy a hatalmas siker nem is lehetett kérdéses.

A folytatásra két évet kellett várni

Az viszont annál inkább, hogy a hirtelen jött népszerűség mennyire lesz hosszú életű, egy ilyen lemez után van-e még muníció a zenekarban, vagy végleg visszasüllyed a ismeretlenség mocsarába. A folytatásra két évet kellett várni, és bár a banda – köszönhetően a Chad Kroeger által is énekelt Pókember betétdalnak, mely ugyancsak szép karriert futott be a slágerlistákon – addig sem került ki teljesen a reflektorfényből, azért a valódi megmérettetést mégiscsak az új lemezanyag fogadtatása jelentette.

És bár a zenekar hozta az elvárható szintet, a 2003-as Long Road nem mutatott különösebb fejlődést az előző lemezhez képest, sőt, gyakorlatilag annak a második részét készítették el, profi módon ugyan, de izgalommentesen, jóval kevesebb fülbemászó dallal. Azért egy esszenciális Nickelback-sláger jutott erre a lemezre is: a Someday jelentékeny sikere miatt a zenekar egyelőre nem esett ki a közönség kegyeiből.

Az együttes az albumot most addig nem adta ki a kezéből, amíg a tagok nem érezték úgy, hogy mindegyik szám maximálisan tükrözi az elképzeléseiket. „Tökéletességre törekszünk” – mondta erről Kroeger, „ha befejezel egy dalt, és nem ragad meg benned, hogyan várható akkor el ez bárki mástól, aki csak egyszer vagy kétszer hallja ezt?”

A visszatérés pedig kétségkívül hatásosra sikeredett, hiszen azon kívül, hogy a pár hete megjelent All The Right Reasons azonnal az amerikai lemezeladási lista élén startolt, a fiúknak ismét biztos a pozíciójuk világszinten is. De a lemezeladásoktól elvonatkoztatva, pusztán magát az új anyagot vizsgálva is egyértelmű, hogy jóval erősebb produkcióval van dolgunk, mint két évvel ezelőtt. A jól megválasztott sztárközreműködők, úgy is, mint Billy F. Gibbons a ZZ Top-ból vagy a morbid módon épp a saját emlékére íródott dalban egy régi Pantera-szólóval posztumusz megjelenő, nemrégiben tragikus módon elhunyt Dimebag Darrell pedig kellőképpen feldobják a lemezt.

Bátor kísérlet

Amit vállaltak, azt következetesen, profin és szívvel viszik végig, és talán most először mernek egy kicsit bátrabban is kísérletezni. ĺgy, a már-már hagyományosnak mondható Nickelback-sláger, a Photograph és egy-két finomkodó grungerock ballada mellett, van itt néhány meglepően dühös és harapós, kemény rocksláger, egy kis country és végre némi játékosság és humor, ami eddig sajnálatos módon hiányzott a repertoárból.

Az All The Right Reasons egy olyan zenekart mutat, amely végre határozottan elindult a saját útján, s ha ez a tendencia továbbra is ilyen ütemben folytatódik, akkor a feltehetőleg két év múlva megjelenő új lemezen már a szkeptikusoknak is okozhatnak meglepetést. (o)