Emma Bunton: Life In Mono

Az első albuma, a 2001-es A Girl Like Me sikeres volt ugyan, de meglehetősen felejthető és átlagos szerzeményeket tartalmazott, és ekkor Emma jó érzékkel úgy döntött, hogy váltani kell, az R&B-t meghagyja Geri Halliwellnek, ő pedig keres magának valami mást, ami mind külsejének, mind pedig az énekesnői adottságainak megfelelőbb.

A Free Me volt a legjobb lemez

agy engedett teret a hatvanas évek iránti vonzalmának, és lássanak csodát, a néha bizony közönséges Baby Spice-ból pár hónap leforgása alatt elegáns, visszafogottan szexis, de mégis sokkal vonzóbb díva lett – mintha csak Julie Christie-t, vagy a hatvanas évek más ikonját látnánk. Ennek megfelelő volt második lemeze, a 2004-es Free Me is, amely valódi Swinging London-hangulatot árasztott, mind borítójában, mind hangzásában. Egyáltalán nem mellesleg, a lemez kritikailag és kereskedelmileg is sikeres volt, Emma egyedüli Spice Girlként sikeresebb folytatást készített a debütáló szólólemezénél, és nem kérdés, a Free Me volt a legjobb lemez a Spice Girlsből szélnek eredt lányok későbbi terméséből.

Nem éri meglepetésként a hallgatót

Emma a „járt utat járatlanért el ne hagyj” szellemnek megfelelően nem változtatott a nyerő recepten, maradt a hatvanas években. Bár a Free Me-vel szemben ez már nem éri meglepetésként a hallgatót, azért mindenképpen becsülendő, hogy továbbra is a saját útját járja: nagyzenekari körítéssel ellátott, finom, hol dzsesszes, hol bossanovás popdalok követik egymást, hol a Carpenters édeskésebb, hol pedig Sandie Shaw kislányosabb modorában. A kislemezdalként is kiadott feldolgozásért, Petula Clark világslágeréért, a Downtownért viszont kár: egyrészt már számtalan bőrt lehúztak róla, másrészt annyira magától értetődően passzol bele a stílusba, hogy ennyire egyértelmű utalás már kicsit kínos. Ez a korong a hatvanas évek, a tupírozott frizurák és a miniszoknyák kedvelőinek ajánlható. (o-o)