Elég egy optimista mosoly

Erre akkor jöttem rá, amikor 2–3 éve mentem az utcán, és a nagy nézelődés közepette észre se vettem, hogy egy drótkarikába léptem. Ráadásul mindkét lábammal, így mások számára már egyértelmű volt, hogy lassan orra esek. ĺgy is lett. Nem igazán foglalkoztam volna ezzel, ha nem láttá volna az egészet egy tömött busz utasai. Még csak ez sem zavart volna annyira, mert ezen a környéken amúgy sem ismer senki – hittem én.

Egyszóval térdre estem, és amikor felnéztem, egyik haverom vigyorgott a képembe. Úgy éreztem elsüllyedek, és azt kérdezgettem magamtól, hogy röhögheti ki egy barát a másikat szerencsétlenkedése közepén. Ez még semmi, de hogy hagyhat ott úgy, szótlanul. Aztán fölkeltem a földről, és gondoltam, ennyit erről a barátságról…

Még aznap este bulizni mentem néhány haverommal, majd mikor elmeséltem nekik, annyit mondtak: kínos! Ez idáig rendben is lenne, de nem inkább égő?

Azt gondolom igenis lehet határt húzni kínos és égő dolgok, helyzetek között – még ha nem is túl éleset. Mert a kínos dolgokon még csak túlteszi magát az ember, de az égés már a lelkének esik rosszul.

Kínos például közölni a szülőkkel, hogy megbuktunk, beismerni egy egész osztály előtt, hogy puskáztunk, vagy szakítani a párunkkal.

Három héttel ezelőtt szakítottam a párommal és mondanom sem kell, kínos volt. Kínos volt hirtelen elvágni minden érzelmet, de leginkább nehéz. És azóta is kínos minden perc, amikor találkozunk. Maximum fél órás beszélgetéseink során nem tudunk értelmesen társalogni, csak szenvedünk, mert annak idején egyszerűbb volt azt mondani, hogy legyünk inkább barátok, mint azt, hogy vége, ennyi volt, semmi közünk egymáshoz. Szóval kínos lett volna kimondani, amit igazán akart, hogy ne találkozzunk többé, és kínjában ajánlotta fel barátságát? Nem tudom eldönteni. Ám amíg ez dilemma marad, nem is szűnik meg az az érzés, ami cikivé tesz egy vele való beszélgetést.

Tényleg! Elgondolkoztatok már azon, miért van, hogy sok dolgot égőnek tartunk mások előtt, pedig mi is megtesszük ugyanazokat a dolgokat, amiket velük együtt lenézünk? Manapság nem merjük bevallani, mit nézünk a tévében, hogy szeretjük a Dáridó-slágereket, hogy kakaót iszunk esténként, és nem alkoholt, és hogy szeretjük a magyar filmeket. Lassan élni is kínos vagy égő lesz? Miért égő középiskolába járni, hiszen mindenki járhatott (volna) iskolába?!Miért nézünk csúnyán azokra, akik másképpen öltözködnek? Nem baj az, hiszen nekik legalább van egyéniségük! Ebben a világban csak nagyon keveseknek van, éppen ezért tartjuk őket másoknak. A másság pedig még mindig nem elfogadott. Ciki másnak lenni, ez azonban nagy kár, mert a más ember is ember. És ez már nem csupán kínos, mert ezek az emberek egész életükre megbélyegződhetnek, és nem tudnak érvényesülni a társadalomban.

Én azt gondolom, nem kellene fölvennünk ezeket a dolgokat, nem kellene foglalkoznunk mások véleményével, persze tudom, ez nem könnyű, mert engem is érdekel, hogy mit gondolnak rólam. Ne érezzétek magatokat kellemetlenül egyes helyzetekben, és ne hagyjátok másoknak, hogy elérjék ezt. Ezt azért mondom, mert én csodálkoztam a legjobban, amikor a fölbukásos eset után mégis rám köszönt az a bizonyos barátom, miközben én elhatároztam, hogy többé szóba se állok vele.

Azt nem mondom, hogy beszélgetünk, persze nem is találkozunk minden nap, de elég sűrűn ahhoz, hogy már az lenne égő, ha szótlanul mennénk el egymás mellett.

Tehát, hogy mi kínos és mi égő, az csak nézőpont kérdése, mint anynyi minden az életben, de a lényeg, hogy nem kell nagy ügyet csinálnunk ezekből a dolgokból. Nagyon fontosnak tartom, hogy látsszon rajtunk, szeretünk élni, és igenis tovább tudunk lépni egyes problémáinkon.

A családom egy amerikai barátnője gyakran mondta: keep smiling! – mert elég egy mosoly, hogy máris jobban érezd magad, és attól, mert egyedül vagy, még nem leszel boldogtalan. Nevesd ki akár saját magad, és meglátod, mindjárt nem problémaként tekintesz a negatív dolgokra.