Ballag már a vén diák...

Már a ballagást megelőző szokások is figyelemreméltók. Ilyen többek között a szerenád. A hajdani diákok szerelmesüknek vagy pénzbeli támogatást nyújtó patrónusuk leányának adtak szerenádot. Manapság a végzős diákok tanáraik ablaka alatt zengik el a dalt. Újabb keletű szokás a tréfás ballagás, amely az egri diákok körében terjedt el. A ballagást megelőző napon jelmezbe bújnak, álarcot tesznek, s úgy vonulnak végig a városon.

Mindenki másképpen éli meg a ballagását. Van, aki könnyes szemmel búcsúzik osztálytársaitól, tanáraitól, az iskola ódon vagy épp modern épületétől, s van, aki egy félvállról odavetett köszönéssel el is intézi a magasztos pillanatot, alig várva, hogy végre vége legyen az egész cécónak.

Másnap reggel viszont, kipihenve az előző nap fáradalmait, mindenkiben tudatosul, valami végérvényesen befejeződött. Akár volt zokogás, ölelkezés, akár látszólag hidegen hagyta a végzősöket az elválás perce, másnap mindenki rájön, ezek után már semmi sem lesz olyan, mint rég. Ez persze örömmel tölti el azokat, akik börtönnek érezték a középiskolát, akiknél mindennaposak voltak a konfliktusok tanárokkal, diáktársakkal egyaránt. Ám a legtöbben azért felfedeztek valami jót is a diákévekben. Barátságok születtek, szerelmek szövődtek, tiszteletteljes kapcsolat alakult ki tanár és diák között. És ennek egyszerre vége.

Persze mindenki hangoztatja, hogy ez az élet rendje, meg hogy újabb generáció léphet ki végre a nagybetűs életbe, meg hogy nem a búcsúzásban, hanem a feledésben van az elválás. De a közhelyes és kevésbé közhelyes mondatok mögött ott rejtőzik valami nosztalgikus szomorúság. Mert bár tényleg ez az élet rendje, és tényleg jön a nagybetűs, és tényleg a feledés jelenti az igazi elválást, mégis, a ballagás után megváltozik minden. Az egykori osztálytársak barátok még lehetnek, de sorstársak már nem nagyon. Nem lesznek már közös élmények, nem lesz már közös félelem fizika előtt, s közös örömujjongás, ha mégis elmarad a dolgozat. Pedig ezek voltak azok a pillanatok, amik igazán összekovácsolták azt a huszon- vagy harmincvalahány embert, akik négy éve a sors véletlen szeszélye folytán egy osztályba kerültek.

Az érettségi lesz az utolsó nagy közös esemény, utána mindenki megy a maga kitűzött célja felé, mindenki elindul, megvalósítani az álmait. S mikor az érettségi banketten szól a „Húsz év múlva”, még mindenki hiszi, húsz évvel később ugyanitt folytathatják. De az egykori osztálytársak lassan megsárgult emlékkönyvi lapokká válnak. A versikék, tréfás rajzok vagy épp hosszú üzenetek még ugyan mind örökké tartó barátságot ígérnek, de idővel kiderül, a véletlen talákozások során egyre kevésbé van miről beszélgetni, és a régi órákig tartó duma helyett már csak pár perces a kötelező bájcsevej. Az érettségi találkozók nagy része csupán dicsekvő felsorolásokból áll, kinek mennyi pénze, háza, gyereke van.

A nosztalgiára hajlamosabbakban talán még felrémlik az egykori, visszahozhatatlan összejövetelek felszabadult hangulata, ha végignézik a régi fotókat, fellapozzák az emlékkönyveket. A többiek viszont csak nevetnek húsz évvel ezelőtti önmagukon, amikor még ők is meghatódva bizonygatták, ezek a barátságok egy életre szólnak. Már régen elfelejtették azt a húsz évvel ezelőtti napot, és már egyáltalán nem érdekli őket, húsz évvel ezelőtti önmaguk ehhez mit szólna.

Honnan is származik, hová nyúlnak vissza gyökerei magának a diákbúcsúnak? A középkori lovag is szertartásosan búcsúzott el otthonától, mikor lovagi kalandra vagy keresztes hadjáratra indult. A céhlegény – miután mesterségét eléggé jól elsajátította – egy-két esztendős vándorútra kelt. Előtte azonban a búcsúvacsorán együtt evett-ivott társaival, akik másnap hajnalban elkísérték a távozót a város kapujáig. De míg a lovag visszatért a hadjáratból, s a céhlegény is hazatért otthonába, a diákbúcsúk végérvényesek. Régen csak akkor ballagtak a diákok, ha megszerezték az „absolutoriumot”, vagyis a végbizonyítványt. A diákság a ballagás után egyszer s mindenkorra szétszóródott a világban. ĺgy a diákközösség felbomlásának szomorú perceit az ősi halottbúcsúztató szertartások elemei töltötték meg. Mivel a halottak használati tárgyait (a viszszajáró szellemektől tartva) megsemmisítették, a távozó diák boroskancsóját a lakomán karddal csapták szét, vagy maga a búcsúzó vitte el a város kapujáig, s vágta ott a szegletkőhöz.

Hasonló módon kerülhetett a harangozás is a ballagási szokások közé. Sárospatakon például a végzősök ballagása idején szakadatlanul szólt az iskola kisharangja. Ez a harangozás, csengetés több más iskolában is hagyománnyá vált. Selmecen azonban nem csengettek a búcsúzó diáknak, hanem kopogtattak. A klopacska ősi lármafáján nagyokat koppantva idézték az utolsó szívdobbanásokat, vagy a koporsóra hulló kemény rögök hangját. Komor fáklyásmenetben haladtak a városkapuig, ahol a kerékvetőn törték össze az „utolsó korsót”. Eközben a Lied eines abziehenden Burshen című nótát, azaz A távozó legény dalát énekelték, amely Tassonyi Ernő magyar szövegével („Ballag már a vén diák...”) máig közismert.

A ballagások másik kihagyhatatlan diákdala a Gaudeamus Igitur, melynek szerzője egy bizonyos Kindleben nevű öregdiák. Emelett sok népdal, átköltött ismert nóta vagy modern sláger is elhangzik a mai ballagásokon, melyek ugyan talán sokban különböznek a régiektől, de alapgondolatuk mégis ugyanaz.