Az utolsó medvebocs

Ez most nem mese lesz, sajnos, hanem egy szomorú, de igazi történet egy medvebocsról, aki felelőtlen vadászoknak köszönhetően magára maradt a Pireneusok erdejeiben, anyátlanul...

Manapság már nem is megy újdonság számba, ha egy újabb állatfaj vagy populáció kihalásáról hallunk. Egészen hozzászoktunk ezekhez a hírekhez, sokan már a vállukat sem rándítják meg a rossz hír hallatán. Ez a történet mégis megkapóbb, mint általában többi: a szerencsétlen véletlen és az emberi felelőtlenség tanmeséje is lehetne.

A Pireneusokban, ebben az igen nagy kiterjedésű hegységben – bármily hihetetlen – alig tizenegynéhány medve él már csak. Ráadásul többségük nem is „bennszülött”: Szlovákiából telepítettek át jó néhány medvét a kipusztuló pireneusokbeli medvepopuláció életben tartására. Éppen ezért különösen értékes az a néhány medve, ami még az eredeti, ősi pireneusokbeli medvecsalád leszármazottja. Ennek a ténynek köszönhette az utolsó őshonos medvemama és kis bocsa is, hogy a nemzeti park dolgozói különösen megbecsülték és óvták őket. Hiszen, ha ők elpusztulnak, velük együtt vége szakad a vérvonalnak, és véglegesen eltűnik a Föld színéről a Pireneusok őshonos medvecsoportja.

Nagyon jól tudták ezt azok a francia vadászok is, akik a nemzeti park dolgozóinak intése ellenére vadászkutyákkal indultak vadászni arra a területre, ahol az utolsó őshonos medvemama él egyetlen bocsával. A szerencsétlen véletlen úgy hozta, hogy a medvemama összetalálkozott a vadászebekkel, és csemetéje védelmében megtámadta azokat. A vadászok persze megrémültek a támadó nősténytől, és – állítólag önvédelemből – lelőtték az anyaállatot. Ha legalább csak megsebesítették volna. De nem, a medvemama elpusztult, a kis bocs, az utolsó őshonos medve pedig azóta egyedül kószál a Pireneusokban...