Az arc

Mindenkinek van, hiszen ezzel tűnik ki, vagy ezzel tűnik el. Széles, szomorú, kedves, keskeny, mosolygós vagy éppen megragadó és még sorolhatnám. Mindez nem számít, ha a tükörbe nézünk. Egy idő után ott darabokra esik az arcunk, és úgy rakjuk össze, ahogyan magunkat még nem ismerjük. Idősebb leszünk, fiatalabb leszünk, magunkra csodálkozunk. Nem hasonlítunk senkire, de a tekintetünk mindent elmond. Félünk, örülünk, vagy csak elveszünk a formákban, amiket hirtelen felfedeztünk az arcunkon.

Rádöbbenni, hogy nem kell éveket várni, hogy másképpen lássuk magunkat.

Csak tükörbe nézni. Nem azért, hogy sminket igazítsunk, vagy, hogy kihúzzuk a szemünket. Nem. Azért, hogy szembenézzünk magunkkal. Valóban lehet, hogy félünk felfedezni, hogy csak egy van belőlünk. Legtöbbször szánalmasan nézünk a tükörbe, hogy megint hogyan nézünk ki, s miért nem vagyunk tökéletesek. Csak magunk vagyunk, talán ezért. Miért pont mi kaptuk ezt az arcot, ezeket a vonásokat? Segít ez nekünk valamit?

Talán abban, hogy jellemez minket, és egyszerre mégis elrejt. A legjobb példa az, mikor megláttam egy olyan embert, akit addig csak a hangjáról ismertem. Nem hittem el, hogy nem az a jóképű, hatásos ember. Aztán megismertem igazából, az arca lebomlott, s felépült belőle egy olyan ember, aki számomra az egyik legszebb, és legjobb ember.

Ekkor rájöttem, hogy én vagyok az arc. S a tükör is.