Ad: Kis közösségünk kórképe, Új Szó, 2005. március 22.

„A tankönyveink jó része szlovákból ’egyenesen’ fordított könyvek. Lapozzanak csak bele alapiskolás gyermekeik történelemkönyvébe ” – írja Petheő Attila. Nyilván azt akarja ezzel mondani, hogy a szlovákiai magyar tannyelvű alapiskolákban olyan tankönyvekből tanítják a történelmet, amelyekben teljesen természetesek az olyan anakronisztikus megfogalmazások, mint: „Szlovákia a középkorban” vagy „Szlovákia a török uralom idején”; amely könyvekben Széchenyistől taccsra teszik a reformkort, amelyekben szemrebbenés nélkül leírják, hogy 1848-ban „a szlovákság megértette, hogy igazságos követeléseik legfőbb ellensége a magyar kormány, és hogy nemzeti követeléseiket az ellene folytatott harcban kell érvényesíteniük” – miközben a valóságban a Hurbanék által szervezett és a Magyarországot megtámadó önkéntesek soraiban néhány száz, míg Görgey honvédseregében, illetve a forradalom nemzeti őrseregében több ezer szlovák harcolt, nemegyszer éppen az önkéntesek ellen; amely tankönyvekben a felvidéki magyarság második világháború utáni kálváriáját ennyivel intézik el: „A közélet megtisztításának ürügyén a polgárok egész rétegeit zárták ki a közéletből. A német és magyar nemzeti kisebbségek képviselőit vagy kitelepítették, vagy megfosztották őket állampolgári jogaiktól.” Hogy csak néhányat ragadjak ki a sok létező negatív példa közül. Ilyen szellemiségű könyvekből valóban veszélyes magyar gyerekeknek „nemzeti történelem” címszó alatt históriát oktatni. A kérdés azonban az: Csak ezek a tankönyvek állnak rendelkezésünkre az oktatásban? A helyzet véleményem szerint ennél lényegesen jobb, bár, elfogadom, nem ideális.

A rendszerváltás után, a nagy nekibuzdulások korában közösségünk berkeiben – egyebek mellett – megfogalmazódott az is: írjuk meg saját tankönyveinket! Néhány esetben a szavakat tettek követték. Szerencsére akadt két gyakorló történelemtanár is, aki vállalta a nem csekély kihívást. A Lilium Aurum gondozásában 1997 és 2000 között megjelent Kovács László és Simon Attila háromrészes tankönyvsorozata, A magyar nép története. E könyvekből az alapiskolák 7-9. osztályos tanulói, valamint a nyolcosztályos gimnáziumok alsóbb évfolyamainak diákjai viszonylag komplex képet kaphatnak nemcsak a történelmi és a Trianon utáni magyar állam, hanem a trianoni határok mögé szorult magyar közösségek, kiemelten a felvidéki magyarság történetéről is. A magyar nép története című sorozat megjelenésekor a szakma egy része felkapta a fejét – s nem csupán itthon.

A minap a történelemoktatásról az egyik legtöbbet publikáló magyarországi szakember írt dicsérőleg a könyvsorozatról: „Az önálló történelemtankönyv készítésében a szlovákiai magyarok kissé megelőzték a magyarországi szlovákokat, hiszen már meg is jelent – kiváló tartalommal és csodaszép kivitelben – tankönyvsorozatuk...” (Jakab György: Közös történelem – különböző nézőpontok, www.tte. hu, 2005. március 21.). Ha ilyen megbecsülésnek örvendő könyveink vannak, akkor miért bukkannak fel időről-időre olyan polémiák, utalások, hogy nálunk nincsenek meg nemzeti történelmünk oktatásának feltételei? Feltehetőleg megint azzal a jelenséggel állunk szemben, hogy mások sokkal többre tartják az értékeinket, mint mi magunk...

Úgy vélem, manapság a felvidéki magyar iskolákban csak ott nem tanítják a nemzeti történelmünket, ahol azt nem tartják igazán fontosnak. Ez ma már nem bátorság, csak elhatározás és akarat kérdése. Jelenleg a történelemoktatásra nézve sokkal nagyobb veszélyt jelent a minőségi (magyar) kultúra iránti közömbösség, a diákok körében mutatkozó olvasottság hiánya, meg a magyar nyelven beszélő és az ostobaságot naponta piedesztálra emelő televízió, mint a se hal, se hús szlovákiai oktatáspolitika.

Pelle István