A vihar, ami benned él

Keresed a helyed, a lelki békét, próbálsz csak a jelenre koncentrálni, de minduntalan kudarcot vallasz. Ő már szinte beleivódott a testedbe, a lelkedbe, a gondolataidba, a szívedbe. De ő nincs többé. Ő már elhagyott, talán soha nem is volt igazán a tiéd. Fáj erre gondolni, fáj leírni. S ez még csak az üresség. Ezután következik a fojtogató, elviselhetetlen csend.

MINDENKI HALLGAT.

Te is, ő is, a barátok is, senki még csak nem is sejti, hogy mit élsz át. Tulajdonképpen nem is akarod, hogy ő vagy akárki megsejtse a benned kitörni készülő vihart. De a csend nem enyhül. Egyre jobban fojtogat. Kétségbeesetten levegőért kapkodsz, legszívesebben teli torokból üvöltenél, valami mégis megbénít, s te néma maradsz. Az emlékekbe kapaszkodsz, mindenbe, ami szép volt, ami úgy érzed el fog kísérni egy életen át. De a szép emlékeket elhomályosítják a rossz nem is olyan régi képei, melyek porig zúzták álmaidat, vágyaidat, s már annak valóságosságát is kétségbe vonod, ami egykor oly boldoggá tett. Magányos vagy,

EGYEDÜL MARADTÁL

a gondolataiddal, melyek, ha hagyod, szép lassan felemésztenek. A miérteken töprengsz, és azon vajon hol és mikor rontottad el? Valahol, szíved legmélyén tudod, te nem tettél semmi rosszat, semmi megbocsáthatatlant, semmi olyat, amit ő ne akart volna ugyanúgy, mint te. Ő mégis eldobott magától. Csak játszadozott veled, mint macska az egérrel.

Dühös leszel. Legszívesebben törnél-zúznál mindent, ami az utadba kerül, s legelőször azokat az emlékeket semmisítenéd meg, melyek egykor oly boldoggá tettek, most viszont csak kegyetlenül kínoznak a szíved legmélyéig hatolva. Felejteni akarsz, de nem tudsz, a vihar tombol benned. Villámként cikáznak a gondolataid a fejedben, zaklatott vagy, s mennydörgésként hasít beléd a felismerés: egyedül vagy.

Elviselhetetlen ez a helyzet, már nem bírod magadban tartani, s lassan megindul szemeidből a könnyáradat.

Hagyod, hogy sós könnyeid végigfolyjanak az arcodon, égessék a bőrödet, lehulljanak a nyakadra, majd hagyod őket meghalni, felszáradni, s már sokkal könynyebbnek érzed magad. Nem, a fájdalom egészen még nem múlt el, de te

MÁR LÁTOD A KIFELÉ VEZETŐ UTAT,

látod a fényt az ösvényen, újra hallasz hangokat, s már nem az ő hangja kísért éjjel és nappal. Talán holnap már mosolyogni is tudsz újra. Még nem hiszed, de azt tudod, a benned élő vihar elcsitult.