A varázsszó nem elég

Azt, hogy a környezet esztétikusságát is meg kell védeni, igazán kevés embernek jut eszébe – igaz, számos helyen meg sem teremtették ezt, hát akkor hogyan is védhetnénk meg?! Feltettem a kérdést néhány fiatalnak, mit is értenek a környezet esztétikus mivoltán. Meglehetősen tanácstalanul néztek rám, majd kis töprengés után azt hangsúlyozták, hogy a társadalom feladata védeni a természetet (mint környezetet), szűrőket kell szereltetni a nagy gyárkéményekre, víztisztítót kell építeni a szennycsatornák tövében, védeni kell a természeti ritkaságokat, óvni a védett állatokat, növényeket, meg kell akadályozni az erdők mértéktelen irtását. Nemigen akadt olyan, aki azzal jött volna elő, hogy vigyázni kell közvetlen környezetünk tisztaságára és különösen kevésnek jutott eszébe, hogy a szépségére is.

Hol itt a hiba?

Az iskolában igazán nemcsak ilyen „távoli” témaként jelenik meg a környezetvédelem, hiszen már az alsó tagozatos környezetismeret és honismereti oktatás óráin is kapnak bőven ilyen tájékoztatást. Arról van inkább szó, hogy az iskolák többsége nem gyakoroltatja elég hatékonyan a tanulókkal a közvetlen környezet esztétikai értékeinek a megóvását, gondozását, sőt nemegyszer fel sem hívja kellőképpen a figyelmet a közvetlen környezet esztétikumára.

Nem vitatom, akadnak remek vállalkozások: egyes iskolák tanulói arra a közös elhatározásra jutnak, hogy a takarítónők munkáján túl is rendben tartják iskolájukat és környékét – a közeli parkot, játszóteret –, csinosítják, szépítik az osztálytermet, a napközis helyiséget, a közvetlen környezetet és kitartóan óvják is annak kellemességét, szép rendjét. Minden fáradozás hiábavaló azonban, ha azt tapasztalják, hogy a felnőttek sok mindent tönkretesznek, ha a környezet megóvására hivatott, s ezért fizetett emberek nemtörődömségével találkoznak. ĺgy aztán igazán nem alakulhat ki az a készségük, hogy minden körülmény között védjék osztályuk, az udvaruk, a játszóterük, a lakóházuk, a lakásuk tárgyi-esztétikai értékeit, nem ivódik beléjük, hogy elsősorban ők maguk felelősek és nem mások az esztétikus környezetért.

Köpköd és rongál

Régi tapasztalat, hogy az a fiatal, aki az óvodában, az iskolában, a napköziben (természetesen otthon is) megszokta az esztétikai értékek megbecsülését, lényegesen ritkábban szemetel, köpköd és rongál az utcákon, a tereken, a parkokban, mint azok, akiknek soha nem mondta senki, hogy nem elég megtanulni a környezetvédelmi előírásokat, hanem nekünk magunknak kell emberivé, széppé tenni a környezetet.

Akinek sem otthon, sem az iskolában nem volt módja megélni, gyakorolni a tartalmas, szép emberi érintkezés módozatait, az felnőtt korban sem lesz képes mintegy varázsszóra, önerejéből megteremteni a maga és a családja életének, munkakörnyezetének esztétikumát. Ilyenekből válnak olyan felnőttek, akik mindennemű, nem azonnali haszonnal járó tevékenység elvégzését „nem az én dolgom” kifejezéssel hárítanak el. Az esztétikum iránt közönyös emberek számának a növekedése óhatatlanul hozzájárult az élet elsivárosodásához – ez pedig kinek jó?