A vágsellyei levéltárban jártunk

A sellyei levéltárban végzett szorgos munkánk eredményeként született meg az alábbiakban közölt cikk, melyben az eddigiektől kissé eltérő módon tárgyaljuk városunk és a népes Esterházy-család kötelékeit.

Salamon úr nemzetsége már Szent István idejében birtokos volt a mai Szlovákia területén. Számos helység (főleg Csallóközben) ma is visel olyan neveket, melyek e népes nemzetség családjaira emlékeztetnek, például Illésháza, Tonkháza, Bélvata. A nemzetség tagjának nevével írásban először III. Béla egy oklevelében találkoztunk, amely 1186-ból származik. A 13. századtól már jobban nyomon tudjuk követni a Salamon nemzetség családjainak történetét egészen addig, amikor a Zerházi ág (akik az Esterházyak ősei) a Salamonvatai főágból kiváltak, és önállósították magukat.

Történelmi bonyodalmak

A családok rohamos növekedése fokozatos elszegényedéshez vezetett, tagjaiknak nem volt esélyük magasabb tisztségek elérésére. A 15. század utolsó évtizedeiben férfiágon három család is kihalt. A Zerházi ág akkori fejét azonban felségsértés bűne miatt megfosztották birtokaitól, csak a zerházai udvarházát és a hozzátartozó majort hagyták meg kiskorú fia számára. Unokája, Benedek eladta birtokait, és felesége birtokára költözött Galántán, ahol kereskedéssel igyekezett növelni szerény jövedelmét, foglalkozott többek közt szarvasmarha exporttal is. Fia, Ferenc aztán már közéleti működéseivel is emelte a család tekintélyét. Őt az 1576-os koronázás alkalmából aranysarkantyús lovaggá ütötte a király. Október 26-án pedig maga is részt vett a mezőkeresztesi ütközetben. István fia itt hősi halált halt. 1604-től, a Bocskai-felkelés kitörése után nevét már nem említik, sírköve sem maradt meg. Zsófia asszony pár évvel túlélte férjét. Utoljára 1607-ben említik, amikor is Trencsén megyei jószágot vásárol családja számára. A galántai kastélyt és birtokot legidősebb fiuknak, Tamásnak szánták. Fiai két évtized alatt túlszárnyalták a Salamonok régi dicsőségét.

Mivel időnk véges volt, és a szolgálatkész levéltári dolgozókat sem akartuk sokáig feltartani, nem keresgéltünk tovább. Úgy gondoljuk, eleget foglalkoztunk már a múlttal. Akármennyire kedves emlékeket is idéztünk, itt az ideje, hogy ezentúl magunk elé, a jövőbe nézzünk. Tehát ezentúl az olvasók arról értesülhetnek majd, milyenek az elképzeléseink és információink a kastélyok további felújításáról. Ezúton utólag is köszönjük a levéltár dolgozóinak, hogy biztosították számunkra a nyugodt munka lehetőségének feltételeit.

(A cikket Deák Katalin, Kozmér Anita és Menyhárt Erzsébet írták.)