A rendkívül sokoldalú hegedű

A vonósok közül talán a legnépszerűbb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló és legkeresettebb hangszer a hegedű. Rendkívül sokoldalú: mind a zenekarokban, mind szóló- vagy kísérőhangszerként megállja a helyét. Csodálatos muzsikáját számos virtuóz művész képes már évszázadok óta előidézni. Ismerkedjünk meg ezúttal a hegedűvel közelebbről!

A hegedű, illetve a vonós hangszerek kialakulásának folyamata a történelem előtti időkre nyúlik vissza. Bizonyára a felhúzott íj képezte az első húros hangszerek egyikét, amely a megfeszítés különböző fokával különböző magasságú hangok képzését tette lehetővé. A fejlődés másik foka, az íj eltűnése volt. Helyére egy megmunkált nyak és láb került. A rezonáló testet azonban ekkor már nem a természettől vették, hanem az emberek maguk állították elő. A húrokat egymás mellé rendezték, és a nyakhoz kulcsokkal rögzítették, ami által lehetővé vált a húrok hangolása is. Ez akkoriban következhetett be, amikor a nomád halászó és pásztorkodó népek letelepedtek és áttértek a földművelésre, majd a kézműiparra. Mivel Ázsia volt a lovak őshazája (minden alapanyagot a lovak szolgáltattak), bátran állíthatjuk, hogy ott alkották meg az első vonós hangszereket. A mai napig találhatunk az indiaiaknál, kínaiaknál és a Belső-Ázsia fennsíkjain lakó népeknél rendkívül egyszerű vonós hangszereket, amelyek évszázadok óta változatlanok maradtak.

Talán furcsának fogod találni, de az ókori görögök és a rómaiak nem ismerték a vonós hangszereket. Bár egyéb művészeti és tudományos ágakban rendkívül nagyokat alkottak (lásd matematika, filozófia, irodalom, építészet stb.), a hangszereik elég kezdetlegesek voltak. Ezért Európa is később, kb. a 9. században ismerkedett meg igazán a vonós hangszerekkel, ekkor kezdték egyre művészibb módon művelni őket. A hegedű mai formája a 15. század környékén alakult ki. Alapvető alkotóelemei a kávarendszer (oldalak), boltíves tető, hát, nyak, amely csigában végződik, fogólap, húrtartó, láb, kulcsok. Formája, méretei, amelyeket az aranymetszés szabályai alapján terveztek, olyan tökéletesek lettek, hogy mind a mai napig nem változtak.

A szimfonikus zenekarokban általában 20-24 hegedűs foglal helyet. A hangokat elsősorban vonóval szólaltatják meg. A vonó egy rendkívül rugalmas fából készült, körülbelül 70 centiméter hosszúságú pálca, melynek két vége között cserzett lószőrnyaláb feszül. A szálak feszességét a vonó alsó részén található csavar szabályozza. A húrok pengetve is megszólaltathatók. Pengetéssel éles, gyorsan elhaló hang keletkezik, amellyel a vonós hangszerek egy igen jellegzetes színt képviselnek a zenekari hangzásban. A húrokat a vonó fa részével megütve különleges, zörgő hangot kapunk. A húrok zengése fésű alakú hangtompítóval csökkenthető. Nemcsak a hegedűn való játék, hanem a hangszer készítése is művészi feladat. Évszázadokon át a különböző mestercsaládok egymásnak adták át a hegedűkészítés fortélyait. Közülük talán a legjelentősebbek: Nikolaus Amati, Paolo Grancino, Andreas Guarnerius és Antonio Stradi-varius, Magyarországon pedig Nemessányi Sámuel Félix. A híres hegedűművészek pedig oly sokan voltak és vannak, hogy a teljesség igényével szinte lehetetlen lenne felsorolni őket. Gyakorolj sokat, ha te is a nyomukba akarsz érni! Semmi sem lehetetlen! (s)