A politikusoknak is segíteniük kell

Simon Attila: „A Beneš-dekrétumok kérdése hosszú távon csak úgy lesz orvosolható, ha a szlovák és a magyar közvélemény végre valós információkkal fog rendelkezni a korszakról”Somogyi Tibor delvételeÖn szerint megvalósítható a komáromi nyilatkozat azon célkitűzése, amely szerint a nyilatkozat aláírói mindent megtesznek annak érdekében, hogy a csehszlovák történelem 1945 és 1948 közötti szakasza valós történelmi forrásokra alapozva, megfelelő teret kapjon az oktatásban?

A nyilatkozatnak ezt a részét csak üdvözölni tudom. Mindazonáltal nem hiszem, hogy a politika és a politikusok feladata lenne megfogalmazni azt, hogy mit kell tanítani az iskolákban. Persze ebben az esetben a Bugár Béla által is megfogalmazott törekvés teljes mértékben egyezik a szakma véleményével. Mi is azt gondoljuk, hogy a Beneš-dekrétumok kérdése hosszú távon csak úgy lesz orvosolható, ha a szlovák és a magyar közvélemény végre valós információkkal fog rendelkezni a korszakról. A Történelemtanárok Társulásának nevében elmondhatom, hogy mi már eddig is igyekeztünk tenni ebben az ügyben. Az általunk szervezett versenyeken és a pedagógusoknak szervezett szakmai képzéseken már többször foglalkoztunk a lakosságcsere, a reszlovakizáció és a deportálások kérdésével. S hasonlóan cselekedett az SZMPSZ is. Sőt, a Kovács László és a jómagam által a szlovákiai magyar alapiskolák számára készített történelemtankönyv-sorozat ide vágó részében részletesen foglalkozunk a hontalanság korszakával. Egy tananyag szól benne a kassai kormányprogramról és a csehszlovák nemzetállami törekvésekről, egy másik pedig a lakosságcseréről, a reszlovakizációról és a deportálásokról.

Mi az oka annak, hogy a Beneš-dekrétumok kérdése mégsem jelenik meg megfelelő mértékben a szlovákiai magyar történelemoktatásban?

Ez elsősorban a tankönyvek és tanárok problémája. A fentebb említett tankönyv ugyan rendelkezik a Szlovák Oktatási Minisztérium engedélyével, de nem került fel a hivatalos tankönyvlistára, s ezáltal a – szlovákból fordított tankönyvekkel szemben, amelyekben gyakorlatilag egy szó sincs beszélgetésünk témájáról – a diákoknak kell megvásárolniuk ezt a könyvet. Vagy ott van a tervezett középiskolás történelemtankönyv esete, amelyre a tavalyi évben írt ki pályázatot a minisztérium, amely ugyan novemberben lezárult, de a mai napig nem lett kiértékelve. Pedig tavaly még arról volt szó, hogy szeptembertől végre a mai szempontjainknak megfelelő tankönyvekből tanulhatnak a szlovákiai magyar gimnazisták. Én úgy gondolom, hogy a politikának itt kellene segíteni. Úgy tudom, az oktatási minisztériumban államtitkári szinten van képviselve az MKP. Talán tenni kéne érte valamit, hogy végre előremozduljon középiskolás történelemtankönyv-pályázat ügye, s szerintem A magyar nép története című alapiskolás tankönyvsorozatot sem lenne gond végre hivatalos tankönyvvé minősíteni. A tankönyvek mellett a másik problémát a pedagógusképzés jelenti. A pozsonyi és nyitrai egyetemen nem készítik fel a magyar pedagógusjelölteket magyar nemzeti történelemből, sem pedig a szlovákiai magyar nemzetrész történetéből. Én nagyon remélem, hogy a Selye János Egyetemen ősztől elinduló történelmi képzés ezt a gondunkat is meg fogja oldani.

Miért annyira különböző a megítélése a szlovákoknak és a magyaroknak erről az időszakról?

A gondot ott látom, hogy noha a szlovák történészszakma ma már ugyanúgy ismeri – jórészt a szlovákiai magyar kutatók, például Vadkerty Katalin munkáinak köszönhetően – szlovákiai magyarság 1945 és 1948 közötti kálváriáját, mint a magyar történészek, de szinte semmit sem tesz annak érdekében, hogy mindez nyilvánosságot is kapjon. Néhány kutató kivételével – ilyen például a kassai Társadalomtudományi Intézet történésze, Ján Šutaj – úgyszólván agyonhallgatják a témát, s így a szlovák közvélemény, amely nem ismeri a hátteret, szinte ösztönszerűen elutasít mindenféle olyan felvetést, amely a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos. S mivel a szlovák politika nem mer a közvéleménynyel szembefordulva kiállni az MKP jogos törekvése mellett, nagyon fontosnak tartanám, hogy legalább a szlovák történészek, és történelemtanárok megtennék ezt. Nemcsak szűk körű szakmai konferenciákon mondanák ki, hogy mi minden történt a második világháborút követően, hanem a közoktatásban, s az egyetemeken is megjelenne ez. Talán így a következő generációk másként viszonyulnának a témához.

Pék László, a nyilatkozat egyik aláírója lapunknak múlt héten azt nyilatkozta, a szlovákiai magyar történelemtanárok nehezebb időszakokban is ismertették diákjaikkal a magyar nemzet történelmét. Szerinte a diáknak a saját család- és falutörténetén keresztül kell megértenie a körülöttünk lévő világ összefüggéseit, a múltat, jelent és jövőt. Ön mit gondol erről?

Pék László nyilatkozatával tökéletesen egyetértek. Régebben is voltak olyan kollégák, akik nem féltek beszélni a hontalanság időszakának eseményeiről, a másik oldalon viszont ma is vannak olyanok, akik nem teszik ezt, akik számára egyszerűbb, ha a szolgai módon követik a hivatalos tanterveket. Az a helyzet, hogy a pedagógusszakma is olyan, mint bármely más: ahogyan az esztergályosok vagy a kőművesek között is vannak kiváló és vannak alkalmatlan szakemberek, úgy a tanárok és tanítók között is. A mai modern történelemoktatás egyik alapelve az, hogy a diákok először a családjuk, településük, szűkebb régiójuk történelmén keresztül ismerje meg, hogy régen hogyan működött a világ, s csak ezt követően tanuljon nemzeti és egyetemes történetet. A baj az, hogy erre sem a pedagógusok nagy része nincs felkészülve, sem pedig helyi tantervek, helytörténeti tankönyveink nincsenek. Pedig vannak kiváló szakembereink, helytörténészek, akik bizonyára szívesen készítenének ilyen jellegű segédanyagokat.