A nevelés örömei és ürömei

Vagyis, ha a gyermeknél valamilyen „torzulások” jelentkeznek, akkor ennek jelenlétét elsősorban saját magunkban kell keresnünk. A nevelés korszerű kérdéseiről Dr. Stredl Teréziával, a Selye János Egyetem Tanárképző Karának tanszékvezetőjével beszélgettünk.

A nevelés jelentőségét mindenki kellőképp elismeri, ennek ellenére problémák vannak. Miért?

A nevelés kapja a legkevesebb erkölcsi, társadalmi, anyagi támogatást, sok esetben az érzelmit is! Miért? Azt hisszük, hogy a nevelés ösztönösen valósul meg, azért születünk, hogy csupa jó dolgot műveljünk. Ha valamit ösztönösen teszünk, akkor meglepetések érnek bennünket. Nagyon is oda kell figyelni a történésekre. Társadalmilag megfigyelhetjük, ha valamin spórolni akarunk, azonnal az óvodalátogatás, a napközi vagy a szabadidős programok kerülnek górcső alá. Miért? Ha megkérdezzük, ki nevel, nehéz a válasz, hiszen a család szinte minden erejét felemészti a gondoskodás, és az iskola elsősorban oktat. Módszeresen csupán az óvoda, a napközi tud odafigyelni a nevelésre. Pedig a személyiség alapjai az első hat-nyolc évben alapozódnak, ez az időszak a legfogékonyabb az ún. viselkedési közlekedési táblák elsajátítására.

Sok szülőnek okoz gondot, hogy mikor mehet először óvodába a gyerek.

Családja válogatja. Vannak, akik azért panaszkodnak, hogy nem vették be a gyermeket az oviba, és van ellenkező példa is, amikor feleslegesnek tartják látogatását. Ez két véglet: a gyermek 28 hónaposan érik be a kortárscsoport látogatására. Erre szüksége van, főleg az egykéknek, mivel itt alakulnak ki azok a kapcsolatrendszerek, ahol a gyermek maga alakítja a pozícióját ebben a rendszerben.

Az iskolatörvény értelmében az adott iskolaév szeptemberéig minden hatodik életévét betöltő gyermek iskolaköteles. Ez bizonyíték már arra, hogy iskolai alkalmasságra is megfelel?

Nem. A fizikai érettség nem mindig azonos a mentális érettséggel. Tehát, ha iskolai alkalmasságról beszélünk, akkor gondolnunk kell az értelmi, az érzelmi és a szociális érettségre is a szomatikus érettség mellett. Gyakori az ún. diszproporcionális fejlődés, pl. amikor a gyermek megtanul írni, de a cipőjét nem tudja bekötni, a szülő mellett érzi csak magát biztonságban. Ilyen esetekben indokolt elgondolkodni az iskolai halasztásról. Hiszen a hat év fele játékos, fele tanulós időszak. Ha az első dominál, akkor a gyermek eleve alulteljesít az iskolában, mert érdektelen, fáradékony stb.

Az óvodáskor után a második ölben ülő korszaknak a kamaszkort tartják, amikor a gyerekek nagyon nehezen tudják eldönteni, hol is a helyük.

A serdülőkor átmeneti időszakot jelöl a gyermek- és a felnőttkor között. Azonban ezt a funkcióját már manapság elvesztette, hiszen a két korszak közé beépült egy ifjúkor, amivel él a mai fiatalság, ilyen az érzelmi, erkölcsi, anyagi függőség a szülőktől. Önállósodik a fiatal, fontossá válik a kortárscsoport, ahol mintát tanul, önérvényesíti magát, párkapcsolatokkal próbálkozik. A serdülő lázad, elbizonytalanodik, fokozottan bírál, minősít. Ebben a felnőtt közeg vagy segíti, vagy visszafogja, elmarasztalja a fiatalt. És ezektől a kölcsönhatásoktól függ a szülő–gyermek kapcsolat minősége.

Milyen a család napjainkban betöltött szerepe?

Meghatározó, elsődleges, pótolhatatlan. Az alapvető szükségletek kielégítője a család, ahová az élettani szükségleteken kívül a szeretet, a kapcsolatok, a siker szükséglete is szervesen idetartozik. Minden ember életében a fejlődési szakaszokból a legfontosabb már a magzati szakasztól számítva a csecsemő-, kisded és az óvodáskor.

Vagyis, ha a gyermek hazajön az iskolából, ne csak azt kérdezzük, hogy hányast hoztál, hanem azt is, hogy vagy? A teljesítményorientált közegünkben hajlamosak vagyunk erre. Mindnyájan boldog és okos gyereket akarunk. Azonban e kettő nem jár mindig kéz a kézben és a boldogságunk, kiegyensúlyozottságunk lényegesen függ attól, mit kaptunk a szüleinktől, az első hat év dönti el.