„Mindenki tegye azt, amiben hisz”

A pozsonyeperjesi Gombos Zoltán elismert rákszakértő az Egyesült Államokban. Az Új Szónak arról beszélt, hol tart ma a diagnosztika, milyen érdekek mentén dől el, merre haladjon a rákkutatás, s vajon meg lehet-e még úszni rák nélkül.

Jelenleg mivel foglalkozik?

Gyakorló patológus vagyok, szövettani és molekuláris diagnosztikával foglalkozom. Ez azt jelenti, hogy a mikroszkópnál ülök, és vizsgálom a metszeteket, amik alapján megállapítom a diagnózist, tehát, hogy rákos-e vagy sem a szövet. Másrészt arra vagyok kíváncsi, hogy milyen génmutáció mutatható ki az adott daganatos szövetben.

Mit jelent ez?

Míg 20-25 évvel ezelőtt azt tudták csak megállapítani, hogy jóindulatú vagy rosszindulatú sejtburjánzásról van szó, ma ennél sokkal messzebb tart a tudomány. Például a tüdőrák egy bizonyos típusánál ma már van öt különböző gyógyszer, amelyek célzottan támadják meg a meghibásodott gént. S itt van kulcsszerepe a patológusnak, akinek feladata megállapítani, a ráknak pontosan mely változata áll fenn.

Valahol azt olvastam, ön a rák genetikai hátterét is kutatta. Ez azt jelenti, hogy genetikailag kódolt, ki fog rákot kapni?

Vannak a betegségnek olyan típusai, ahol igen. Példaként említhetnénk az ún. FAP-szindrómát, ami már születéskor kimutatható, s ami azt jelenti, hogy a betegnek kb. húszéves koráig számos polip jelenik meg a vastagbelében, amelyek közül – ha nem távolítják el a vastagbelet – öt éven belül jó eséllyel „elrákosodhat” néhány, mert a hibás gén erre programoz. Léteznek azonban ún. de novo mutációk, amelyek teljesen egészségesen született egyéneknél jelennek meg az élet folyamán bármikor, külső hatásra is. Egyébként rendszeresen jönnek létre szervezetünkben mutációk, de ha egészséges az immunrendszer, a hibás sejtek elpusztulnak. Ha viszont valami hiba van a „programozásban”, ezek a sejtek nem pusztulnak el, és nagy sebességgel elkezdenek burjánzani.

Tudjuk, hogy mi az a fordulópont, amitől ez a folyamat beindul?

Nem mindig. Ezenkívül nehéz egy bizonyos pontot meghatározni. Vegyük példaként a méhnyakrákot. Azt már egészen pontosan kimutatták, hogy a humánpapillóma-vírus okozza. Ez a vírus először beépül a méhnyak nyálkahártyájába, amelyen az első fázisban úgynevezett diszpláziás elváltozásokat okoz. Ez már egy rák előtti állapot, amelyből rossz esetben kialakulhat a daganat.

Csakhogy a humánpapillóma-vírus bizonyára létezett ezer évvel ezelőtt is, mégsem volt annyi nőnek méhnyakrákja, mint ma. Miért van ma a fejlett világban annyi daganatos megbetegedés?

Van erre egy elmélet, amelynek a lényege, hogy a mai ember a modern tudománynak köszönhetően tovább él, mint korábban bármikor. Márpedig a rák kifejlődéséhez idő kell, mert a probléma rendszerint a sejtek osztódásakor keletkezik. Minél többször osztódik a sejt, annál nagyobb az esély a meghibásodásra. Ezenkívül a diagnosztika is sokkal előbbre tart, ezért is lehet statisztikailag több az esetszám.

Tegyük fel, hogy tökéletesen tudjuk diagnosztizálni a betegséget – ez esetben már a rák valamennyi formáját meg tudnánk gyógyítani?

Sajnos nem. Bár elmondható, hogy kisebb fajta forradalom zajlik ezen a téren, hiszen az elkövetkező öt évben ötszáz új gyógyszer megjelenését jósolják a rák különféle mutációira. Ma már ott tart a tudomány, hogy szinte minden mutációt ki tudunk mutatni, s egyre többre létezik gyógyszer is. Csakhogy sokszor az történik, hogy a beteg megkapja a megfelelő gyógyszert, az állapotában javulás áll be, mondjuk, eltűnnek az áttétek, ami felér egy csodával. Azonban időközben a daganat is „dolgozik”, újabb mutációt hoz létre, amire már nem hat a gyógyszer. Ezért elmondható, hogy a rák még mindig néhány lépéssel előttünk van.

Ezek szerint nem egy rák van, így nem is létezhet a ráknak egyetlen ellenszere…

Így van. Ezért a rákkutatás jelenleg a lehető legpontosabb diagnosztika irányába halad. Célunk, hogy pontosan meg tudjuk határozni azokat a génmutációkat, amelyek daganatos megbetegedést okoznak és fenntartanak. A mai ismereteink szerint a kb. 20-25 ezres humán génállományból mindössze 1000 körül van azoknak a géneknek a száma, amelyek aktívan bekapcsolódnak a rák kialakulásába, valamint annak progressziójába. Ha ezekről mindent fel tudunk térképezni, félig megnyertük a csatát.

Ki dönti el, hogy egyáltalán mit fognak a tudósok kutatni? Mennyire politikai vagy pénzpolitikai kérdés ez?

Nagyon jó kérdés. Egy új hatóanyag kifejlesztése kb. 1 milliárd dollárba kerül. Olyan ritka betegségek esetében, amik mondjuk 500 embert érintenek az egész világon, egyszerűen fel se merülhet egy új, hátasosabb gyógyszer kifejlesztése. Ilyen szempontból az onkológia „jó üzlet”, mert rákos megbetegedésből sajnos sok van. Nem véletlen, hogy az onkológiai gyógyszereket gyártó cégek a legnagyobbak közé tartoznak, miközben a cél nem minden esetben a beteg teljes gyógyulása.

Ezt hogy értsük?

Úgy, hogy vannak esetek, ahol a teljes gyógyulás kizárt, azonban elérhetünk részeredményeket, amikkel javíthatjuk a beteg életminőségét, vagy értékes hónapokat nyerhetünk. Ezek is nagyon fontos szempontok lehetnek.

Érdekelne, hogy az itthon szerzett tudása elég volt-e ahhoz, hogy elinduljon Amerikában?

Igen, de erre „rá kellett rakni”. Érvényes ugyanis, hogy ahhoz, hogy idegenként érvényesüljünk egy országban, jobbnak kell lennünk, mint az átlag. Azt gondolom, minden az egyéntől függ, attól, mit akar csinálni, és mennyi energiát hajlandó belefektetni. Ha ez a két dolog összeáll, az eredmény nem marad el.

Ha összehasonlítaná az amerikai és a hazai egészségügy állapotát, mi derülne ki?

Általánosságban elmondható, hogy itthon is elérhetők a legfejlettebb diagnosztikai eszközök és gyógyszerek, itt is vannak csúcsintézmények. Az már másik kérdés, hogy ezekre sok esetben hónapokig kell várnia a betegnek. Ez a helyzet azonban nem egyedi, mert például Angliában is sokat kell várakozni egy-egy beavatkozásra. Egyébként azt kell mondanom, hogy sok helyen jártam, sok modellt láttam, de egyik sem tökéletes. Az USA például a GDP-jének 18%-át költi évente az egészségügyre, ami hatalmas összeg, s mégsem tökéletes a rendszer.

Európaiként elég nehéz számunkra elképzelni, hogy röviddel ez idáig még az egészségbiztosítás sem volt kötelező az országban. Erről mi a véleménye?

Valóban, csak Obama elnök alatt vezették be a kötelező egészségbiztosítást, azelőtt 40 millió biztosítatlan ember volt az országban. Ezek főleg fiatalok voltak, akik úgy vélték, nincs rá szükségük, mert sose lesznek betegek. Aztán jött az Obama-féle törvény, amit úgy fogadtak el, hogy valójában nem is tudtuk, mit tartalmazott pontosan. Most aztán folyamatosan bújnak elő a részletek, és kiderül, hogy ez sem jó, egyes tagállamok például specifikus módosításokat alkalmaznak.

A két rendszert ismerve alapvetően melyiknek a híve: a kötelező vagy az önkéntes biztosításnak?

Amerikában ez újabban ideológiai kérdés. A demokraták szerint az egészségügyi ellátás és az oktatás alapjogok, amik alanyi jogon járnak minden amerikainak. A republikánusok ezt merőben máshogy látják. A magam részéről úgy vélem, ha már az ember annyi adót fizet az államnak, amennyit fizet, kijárna neki mindkét szolgáltatás. Jelenleg az a baj a rendszerrel, hogy túl van árazva. Ha például beviszem a gyerekemet szombaton éjjel a sürgősségi ellátásra egy közönséges torokgyulladással, az kb. 1000 dollárba kerül. Ha valakinek nincs biztosítása, ezt az összeget saját zsebből kell állnia. Nyilván, sok ember ezt nem engedheti meg magának, de a biztosítást sem. Igen ám, de a biztosítók ezzel is számolnak, s ezért drágább az én biztosításom, hogy fedezze a „potyautasokat” is, mivel ellátásban végül is mindenki részesül.

Azon nem gondolkodik, hogy visszatér?

De igen, talán majd nyugdíjas koromban.

Miért?

A legfőbb érv talán az, hogy a munkám szempontjából visszalépés lenne hazajönni, mert szinte biztos, hogy nem tudnám olyan szinten végezni, ahogy az Egyesült Államokban. Ismerek olyan eseteket, amikor megpróbálták az emberek. Van például egy magyar gyermekgyógyász kollégám, aki szakvizsgázott a Cornell Egyetemen, ami a világ egyik legjobb egyeteme, majd hazament Debrecenbe. Amikor jelentkezett a tanszékvezetőnél, azt a választ kapta, hogy álljon be a sor végére. Egy rövid ideig otthon volt, ügyeleteket vállalt, hogy eltartsa a családját, majd megelégelte, és visszajött az USA-ba, ahol megbecsült specialista.

Most mégis azért jött Pozsonyba, hogy az itt tanuló magyar medikusok klubjában tartson előadatást. Miért fontos ez önnek?

Mert szeretnék visszaadni valamit abból, amit itt kaptam. Egykor alapító tagja voltam a Selye János Klubnak, és örülök annak, hogy ez a klub újra aktív. Talán aktívabb, mint egykor voltunk: Gálffy Balázs vezetése alatt egy szakmai műhellyé nőtte ki magát. Ezenkívül vezetőségi tagja vagyok az Amerikai Magyar Orvosszövetségnek, amely 1968 óta létezik, s a rendszerváltás óta segíti a magyar orvostanhallgatók kijutását amerikai szakmai gyakorlatra. Itt azonban évek óta hiába harcolok azért, hogy szlovákiai magyarokat is támogassunk. Ezért „összeálltunk” egy frankfurti magyar ortopéd sebész kollégámmal, s azt találtuk ki, hogy kizárólag erdélyi, illetve szlovákiai magyar fiatalok számára szervezünk szakmai gyakorlatot Frankfurtban, az ő klinikáján. Nagyon örülök, hogy ez a program végre beindul idén.

Nem nyomasztó nap mint nap rákkal foglalkozni? Egyáltalán, meg lehet még úszni az életet rák nélkül?

Hát persze. Igyekezni kell normális, egészséges életmódot élni.

Az milyen? Ha kellene mondania néhány alapvető tanácsot, hogy elkerüljük a daganatos megbetegedést, mik lennének azok?

A mindenki által jól ismert szabályok: ne hízzunk el, együnk egészségesen, ne igyunk sok alkoholt, ne dohányozzunk, sokat mozogjunk, és fontos a lelki kiegyensúlyozottság is.

Az egészséges táplálkozás is egy örökké változó diszciplína. Az utóbbi években például megdőlt a 70-es évektől élő koleszterinelmélet, ellenben most a cukrok ártalmasságát hangsúlyozzák. Ezen hogyan igazodjon el az ember?

Én is azt figyelem, hogy folyamatosan egymásnak ellentmondó elméletek jönnek, például, míg korábban a főtt tojás majdnem tabunak számított a dietológusok számára, manapság az előnyeiről olvashatunk. Ugyanez a helyzet a zsíros tejjel. Szóval, őszintén: nem tudom. Azt gondolom, mindenki tegye azt, amiben hisz.