Országos csillogás – regionális ellehetetlenülés##5#

Csáky Ilona, Kelenye polgármestere az egyik közhasznú munkássalMegkerülve a falat, azt tapasztalhatjuk, hogy a túlsó oldalon kormányhivatalnokok, statisztikusok s egyéb bürokraták nagyszámú serege támogatja lihegve az építményt, amely abban a pillanatban összeroskad, amikor a statisztikai adatok valóságértékét egy beavatatlan arra járó megkérdőjelezi.

Mivel mind a kormány, mind az egyes kormánytagok végtelenül érzékenyen reagálnak a munkanélküliséget érintő felvetésekre, különös tekintettel a munkanélküliséghez szorosan kapcsolódó vidék és mezőgazdasági politikára, mi sem tehetünk mást, minthogy a hivatalnokok által összeállított adathalmazra hagyatkozunk, tőlünk telhetően elfogulatlanul, mégis érdekes módon az általunk tapasztalt eredmények ellentmondanak az országos kimutatásoknak.

Szlovákiában a 2003. szeptember 18-án nyilvánosságra hozott adatok szerint a munkanélküliség országos átlaga 14,37%, ami magasabb, mint a visegrádi másik hármak átlaga, de vélhetően alacsonyabb, mint a közép-afrikai államoké.

Azt, hogy az ország erre a szintre letornázta magát, a bonyolult adatösszegzési minta mellett annak is köszönhető, hogy az ország egyes településein húsz órát közhasznú munkában eltöltő személyek a köz hasznára ledolgozott munkájuk által egyrészt kiváltják magukat a munkanélküliek soraiból, másrészt pedig ugyanebben az időben, ugyanebben a tömegben megerősítik a pozíciójukat.

ALIBIZMUS, KÖZMUNKA

Vitathatatlan, hogy a közmunkát végzők szemmel láthatóan csinosítják a településeket, esetenként maradandó építkezési munkát is végeznek, az viszont nyilvánvaló, hogy ez a kormány által kidolgozott lehetőség egyrészt alibista, másrészt valós lehetőségek híján pótcselekvés, hosszútávon pedig beláthatatlan következményekkel járhat, mert a rászorulók ezt a tevékenységet az állam részéről gyakorolt kegyként értékelik, ami az ő érdekükben született, s észre sem veszik azt, hogy ez az intézkedés alapvetően diszkriminatív, mert külön törvényben határozza meg az elesettek megmaradásának a lehetőségét. Véglegességet szuggerál egy folyamatban, fokozza a kisebbrendűségi érzést, intézményesíti a beletörődést.

NAGYKÜRTÖSI JÁRÁS

A Nagykürtösi járás 71 településén 21 331 a munkaképes lakosok száma, közülük 8033 a munkanélküli, ami a teljes munkaképes lakosság 37,65%-a.

Az eredmények annál inkább is figyelemre méltóak, mert a szlovák többségű települések között két olyan kistelepülés is szerepel, ahol a munkanélküliség meghaladja a 90%-ot, egy településnél pedig, Csall esetében 82,95%

Csáky Ilona, Kelenye község polgármestere a következőképpen vélekedik a helyi körülményekről:

„A lakosság is és én is nagyon pozitívan álltunk hozzá a munkanélkülieket érintő kormányintézkedésekhez. A munkanélküliek közmunkán ez év április 15-től dolgoznak. Abból a 72 emberből, aki akkor volt vezetve, mint munkanélküli, egy kivételével mindenki elvállalta a munkát, hajlandóságot mutattak ledolgozni azt a húsz órát. Minden hónapban beosztom a munkanélkülieket, két-háromfős csoportokban dolgoznak, külön az asszonyok és külön a férfiak, a hivatalnak tovább semmi gondja nincs velük.”

Kelenye egy északi palóc kisközség, a jelenlegi Nagykürtösi járásban, 333 ember lakja, a lélekszáma folyamatosan apad, 93%-ban magyar nemzetiségű, a polgármester asszony szerint egyetlen asszonyt ismer csupán, aki a faluban él és nem beszél magyarul.

A 2003. március 12-én közreadott, a Nagykürtösi Járási Nemzeti Munkahivatal által összegzett adatok alapján a kisközségben élő 140 munkaképes lakos közül 68 munkanélküli, ami a munkaképes lakosság 47,86%-a.

FOGALMAZÁSI PROBLÉMÁK

Meg tudják-e fogalmazni a falvak, hogy mit akarnak? Könözsi István felvételei Hammerlik Richárd, a térségből kikerült MKP-s parlamenti képviselő a munkahelyteremtéssel kapcsolatban az alábbiakat fejtette ki. „Van itt egyfajta – jobb kifejezés híján mondom – atavizmus, sajnos nagyon sok helyen arra várnak, hogy felülről mi lesz mondva, s majd ők ezt végrehajtják. Viszont ma már nem a járási, vagy helyi nemzeti bizottságok idejét éljük, hanem a helyi és megyei önkormányzatok korát, immáron tizenhárom éve. A községek területfejlesztési terveit helyben alkotják meg, amilyen tervet elkészítenek maguknak, olyan tervnek a megvalósításában lehet segíteni, de véleményem szerint ma már nem lehet Pozsonyból, egy pártközpontból meghatározni, hogy egy adott településen – mindegy, hogy hol –, egy adott térségben mi történjen. Azt az ott élő embereknek kell megfogalmazniuk, például azt, hogy abban az adott térségben, vagy községben mi az, amit el szeretnének érni. Ezt X község polgármestere, alpolgármestere, képviselője meg tudta fogalmazni, azoknak tudunk segíteni. Azelőtt is tudtak segíteni, míg mások voltak ott és most mi is. Igaz, hogy a déli régióban a rendszerváltozás után nem történt központi beruházás, de ennek több összetevője van. Ezek közül az egyik a táj jellege és a múlt, mert ezen a területen a múltban sem voltak olyanfajta beruházások, amelyek a térséget fellendítették volna. Amik voltak, azok a mesterségesen létrehozott cégek egyik napról a másikra tönkrementek a rendszerváltozást követően. A másik dolog az, hogy igaz, az MKP már ötödik éve kormányon van, viszont azt is látni kell, hogy ebben a kormányban tetszik, nem tetszik, nem tudunk egyenrangú partnerek lenni, nemzetiségünkből kifolyólag. Ezt különbözőképpen lehet érteni, én úgy értem, ahogy mondtam, sajnos, még nem sikerült teljes mértékben elsimítani azokat az aggályokat, vagy bizalmatlanságot, ami az irányunkban tapasztalható, tehát, ha valami ilyen felvetés történik, azt próbálják keresni, hogy nincsen-e mögötte valamilyen nemzetiségi törekvés” – mondja Hamerlik. Szerinte a rosszat az emberek hajlamosak elfelejteni és a jót nem tudják kellőképpen értékelni. Természetes, hogy minden igényt száz százalékra kielégíteni nem lehet. „Dél-Szlovákiában a magyarság szétszórtan él, nagyon sok a kisközség, azt is figyelembe kell venni, hogy ott, ahol koncentráltabban élnek az emberek, ott sokkal kevesebb pénzre van szükség a beruházásokra, mint a szórványban, infrastruktúra, úthálózat nélkül. Én azt vallom, hogy a legnehezebb megfogalmazni azt, hogy hol, milyen állapotban vagyunk, mik a lehetőségeink, tehát meghatározni önmagunkat. A második az, hogy hová akarunk eljutni. Ha ez a két pont meg van fogalmazva, meg vannak a koordináták, akkor már csak a hozzá vezető utat kell megtalálni. Mindig az adott régió adottságaihoz kell kötni, idesorolva az emberek mentalitását is, a tervezeteket, amit Pozsonyból mi nem tudunk megfogalmazni. Ami a munkanélküliséget illeti, kiút ebből is, mint mindenből van, a munkát akarni is kell, de amit erről mondani tudnék, vagy akarnék, nem lenne publikus, mert először is azoknak az embereknek kell akarni, akik ott élnek.”

VAN VIDÉKPOLITIKA

Némi ellentmondás tapasztalható Hammerlik Richárd és Csáky Pál miniszterelnök-helyettes publikált elemzése között, mert, míg a parlamenti képviselő a különböző szintű önkormányzatok felelősségét hangsúlyozza, addig Csáky Pál a napokban írta le, hogy az MKP igenis rendelkezik mind vidékpolitikával, mind mezőgazdasági programmal.

Az igazság, mint a legtöbb esetben vélhetően valahol a kettő között található, amit viszont alá kell húzni az, hogy a magyarok által többségben lakott területeken a rendszerváltozás óta nem történt központi beruházás, míg a szlovák régiókban igen, s a magyar lakosság köreiben tapasztalható munkanélküliség több, mint kétszerese a szlovákiai átlagnak. Ezt nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk Nógrádról, Gömörről, a Cserehátról, a Bodrogközről ugyanúgy, mint a most vizsgált Ipoly-menti településekről.

Elfogadható Hammerlik Richárdnak azon érvelése, miszerint kapitalizmusba élünk és az egyén kreativitása az, ami vállalkozásokat és munkahelyeket teremt, csakhogy a kisvállalkozások rendszerint egy nagyvállalkozás vonzáskörzetében, arra rákapcsolódva jönnek létre. Ebben a témában az MKP-nak azért más irányú felelőssége is van, mint más kormánytényezőknek. A párt választási programja az itt élő magyar nemzetiség érdekeinek a védelmét is ígérte, amit nem lehet nagyvonalúan az önkormányzatokra hárítani.

MEGHUNYÁSZKODÁS

A magyar határ mentén élő magyarság azáltal, hogy elveszítette a munkáját, egyre inkább elveszíti a tartását is, és meghunyászkodva elfogadja a kormány húszórás ajándékcsomagját. Csakhogy az elszegényedés, a hitehagyottság nem hordoz magában pozitív jövőképet.

Ha tehát valahol valóban létezik egy vidékpolitikai és mezőgazdasági program, ajánlatos lenne sürgősen előhuzakodni vele, mert a probléma elkendőzése, megoldásának elodázása a felvidéki magyarság számára végzetessé válhat.