Gyógyír lehet-e a magánosítás?

A politikai téren vívott szócsata közgazdász szemmel nézve mosolygerjesztő. Minden alapot nélkülöz az az érvelés, amely azt állítja, hogy az egészség létszükséglet, és ezért a korházakat köztulajdonban kell hagyni, hogy az emberek életét megóvjuk a profitorientált piac kénye-kedvétől, és hogy a polgárok adójából fizetett költségtérítések ne milliomosok zsebében kössenek ki. Ne feledjük, hogy a mindennapi kenyeret is, amely ugyancsak létszükséglet, az előbbi szóhasználattal élve, haszonszerző tőkések állítják elő, kegyetlenül kihasználva azt az elkerülhetetlen tényt, hogy az emberek időről időre megéheznek. És mivel az állam azoknak, akiknek nincs jövedelmük, szociális segélyt ad, ha ők ezt kenyérre költik, bizony az adófizetők pénze kerül a pék zsebébe. Mindezek ellenére, vagy inkább éppen ezért (!), a rendszer működik.

A kórházpiac kínálati oldalának jellege két fontos ponton tér el a kenyérpiacétól, de egyik eltérés sem szolgál döntő érvként egyik tulajdonforma mellett sem. Kenyérvásárlás esetében a közember is meg tudja állapítani, milyen a számára jó kenyér, és ha esetleg rosszul vásárolt, akkor legközelebb majd ott vesz, ahol finomabb. A közembernek azonban fogalma sincs arról, hogy kell egy mellrákvizsgálatot helyesen elvégezni, és egy esetleges elrontott szívműtét után legtöbbször már nincs lehetőség újabb próbálkozásra. Mindemellett, az egészségügy esetében sokszor nincs „másik pékárus” sem a közelben. A szocializmusból örökölt közegészségügyi rendszerünk ugyanis úgy van felépítve, hogy csak a nagyobb városokban vannak komplex szolgáltatásokat nyújtó kórházak. A legközelebbi „szomszédos” korház általában túl messze van, figyelembe véve a betegek csökkentett mobilitását. Csak a legnagyobb városokban van több kórház, ott lehet esetleg beszélni versenyről, arról is csak korlátozott értelemben. Az újonnan alakult magánkórházak pedig inkább csak bizonyos kezelésekre specializálódnak, és általában a gazdagabb klientúra kegyeiért vannak versenyben. Majd talán idővel beleszólnak az átlagemberért folyó versenybe is, de addig a többségnek nem lesz sok választása.

A piaci körülmények között fellépő információhiány és a gyakorlatilag egyedüli szolgáltatók (monopóliumok) esetében a legegyszerűbb állami beavatkozás a reguláció. Az első esetben minőségi szabályozásról van szó a második esetben árszabályozásról is, ha nincs megfelelő lehetőség a versenyt gátló akadályok eltávolítására. Nem feltétlenül szükséges tehát az állami- vagy köztulajdonlás. Egy így kiigazított kórházrendszerrel párhuzamosan kell szociális megfontolásból hatékony közegészségügyi költségtérítési formákon gondolkodni, de szeretném kiemelni, hogy a piaci szerkezet, a tulajdonjogi forma és a finanszírozás összefüggő, de különválasztható kérdések.

Ebből kifolyólag a hozzáférhetőségnek nincs sok közvetlen köze a korházak tulajdonjogi formájához. Félrevezető azt a benyomást kelteni, hogy a magánosítás egyenes következményeként a szegények nem jutnak betegellátáshoz. Ha ez megtörténhetne, a finanszírozási rendszert kell támadni, nem pedig a privatizációt. A privatizáció ugyanis semmi esetben sem helyettesítheti az elmulasztott szerkezeti reformokat a keresleti oldalon, sem magát a piaci versenyt. Felelőtlen a magánosítást démonizálni, és közellenségnek kikiáltani az elmulasztott lépések leplezésére. Ugyanúgy felelőtlen csak a magánosítástól várni a megváltást, a megoldatlan problémák azonnali orvoslását.

Az érdemi kérdés tehát az, hogy a magánkórházak esetében lehet-e a működésüket hatékonyan szabályozni, és melyik tulajdonjogi forma az önmagától hatékonyabb. A köztulajdon esetében, hangzik az érv, egyenes ráhatása van az államnak, vagy az önkormányzatnak az árakra, míg a magánkórházak esetében bonyolult felügyeleti rendszert kell kiépíteni.

A másik irányba is lehet érvelni. Vajon leépíti-e osztályait, és elbocsátja-e alkalmazottait a megyei vezérlésű közhasznú kórház, mondjuk választások előtt, ha a hatékonyság ezt kívánja? Ugyanakkor ha a magánkórház kerülne gondba, és bezárása lenne az optimális megoldás, besegítene-e a megyei költségvetés a kórház megmentése érdekében (főleg ha a tulajdonos a megyei vezető párt szponzora)? Vajon ki szállítja majd a lepedőket a köztulajdonú kórháznak: a legjobb ajánlattal jelentkező cég, vagy a megyei elöljáró szomszédja háromszoros áron? Lesz-e elég magánbefektetés, magánfejlesztés az árszabályozás körülményei között?

Kérdések egész sora vár megválaszolásra, ha egyáltalán létezik rájuk egyértelmű válasz. A magyarországi kampány, és a hazai nyilvános vita azonban a jelszavakról szól(t). A végeredmény a lakosság szempontjából a határ mindkét oldalán bizonytalan, de azért talán a szlovákiai oldalon lehet jobban reménykedni. A sok jelszó közepette ugyanis sor került néhány fontos szerkezeti változásra is.

A szerző közgazdász